Most egy történet  következik, ami kering a hálón, több helyen ráakadtam, szerzője kétes, így én sem tüntetek fel forrást. Ha valaki magára ismer a történetből vagy tudja, ki a szerző, jelezze! Szerintem modern mese, de az is lehet, hogy igaz történet, az élet mindig érdekesebb dolgokat produkál, mint a képzeletünk. Akárhogy is, azért tanulságos...

"Egy somogyi kórház szülészetén történt, ismerősöm is a kórteremben lábadozott a szülés után, szem- és fültanúja volt az esetnek, ő mesélte. Népes, jól öltözött kisvárosi cigánycsalád jött a kismamáért és a babáért a 4 ágyas kórterembe, hogy hazavigyék. A szülést levezető orvos is hamar előkerült - a szülés óta nem látták a szobában - és kezeit dörzsölve ott tüsténkedett a család körül, hogy ugye minden rendben volt, ugye, jó volt az ellátás, ugyebár, khm, meg hasonlók. Ekkor előlépett a családfő és nagy tisztelettel rövid mondókába fogott: egyszerű szavakkal megköszönte az orvos munkáját és átadott neki egy hatalmas díszdoboz desszertet. Az orvos átvette a dobozt, de képtelen volt eltitkolni csalódottságát és kézfogás helyett lekezelően kicsattant: - Jóember ilyenkor nem desszertet szoktak adni a szülésznek! Nagy csend lett. Aztán a férfi csendben megkérdezte: - Bocsánat, hanem mit? - Aki elégedett a munkánkkal, az borítékot ad, kérem szépen! Hagyományosan ez illik. Maguk nem hallottak még erről? Pedig van maguknál szaporulat szép számban! - Bocsánat, ne haragudjon doktor úr és mennyit szoktak adni a népek? - Hát. . . 30-40. 000 forintot. - Értem, elnézést kérek, tudatlan vagyok, de megoldjuk azonnal, engedelmével visszakérném a desszertet. Kivette az orvos kezéből a dobozt, felnyitotta és kivett belőle egy köteg 20ezrest, majd 2 darabot átadott a kővé vált orvosnak, akin látszott, hogy a rosszullét kerülgeti. A többit zsebre vágta és a család kivonult a kórteremből. A többi kismama a takaró alá menekült, mert majd megfulladtak a röhögéstől."

A koszváncos sörpadokon ültünk, az asztalon többhónapos dzsuva. Előrecsusszanó szőke fürtjét hátratűrte, férfias arcéle kivillant, mélyszürke szeme zavaros volt, ahogy az előtte sorakozó műanyagpoharas kisfröccsöket nézte, mind az ötöt, amiket az imént töltött neki a csapos kitudjahonnanszármazó kannás borból. Fennkölt filozofálásként kezdte, ahogyan az okos egyetemisták között szokás, ahogy a csillogó értelem átviláglik az alkohol fátyolos mámorán: "Barátaim, ez a kettő fontos csak: a freccs meg a pina!" Tizennyolc éves élettörténetének magvas filozófiáját újra és újra elismételte, ahogy magyarázott, fürtjei újra elrakoncátlankodtak füle mögül, és kezének kósza mozdulatával megbillentette az egyik műanyagpoharat, az avittos asztal koszos redői között csordogált az eszményi nedű: kifolyt a freccs! Filozófusunk nem restelkedett, föléje hajolt, és szépívű száját az asztalra tapasztotta, nyalta-szopta a szétterülő tócsát, ne vesszen kárba egy csepp se belőle.

Volt néhány átdorbézolt éjszakánk még, amelynek fontos eleme volt a freccs és a pina dicsőítése. Aztán másfelé sodort bennünket az élet, eltelt azóta már hat-hét év is, másoktól hallom, hogy hithű keresztény lett, férje egy szolid, fiatal lánynak, és talán az életfilozófiája is megváltozott mára már.

Kételkedett Isten létezésében, miközben rettegett a Pokol tüzétől, ami majdan felemészti bűneiért. Isten sok ember jóságos, segítő menedéke, neki csak egy bizonytalan, fenyegető tényező. Olyan jellemző ez rá! Sebzett szárnyú kismadár, aki verdesett a kalitkájában, és a sok csapkodásban megsebzette megannyi társát, és önmagában is még nagyobb károkat tett.

- Ha van Isten, hogy okozhatott nekem annyi szenvedést?! - kérdezte, és rögtön keresztet vetett, inkább csak megszokásból, babonából, hátha a további kínoktól így megóvhatja magát.

Ez a felbőszült, más és saját vérétől szennyezett madár ott állt előttem, takargatta a sérüléseket, amelyeket okoztak neki, és amelyeket ő okozott másoknak. Én meg csak vártam. Mindig egy kicsit közelebb totyogott hozzám, egyre jobban láttam, egyre inkább megismertem őt. Úgy éreztem, időnként a vállamra reppen, és megsimogatni is hagyta magát, biztonságos fészek volt ez a helyzet, ami hetenként kialakult, amikor találkoztunk.

Legutóbb is a vállamra szállt, egészen közelről éreztem a lelkét, és olyan szép volt, hogy - talán először - ezt hagyta. Kiszolgáltatottá, védtelenné lett, de biztonságban volt. Láttam a törött szárnyat, ami gyönyörű, ép hollószárny is lehetett volna, ha másképp alakul az élet.

- Tudja Maga, hogy egy szerethető ember? - kérdeztem tőle, meglepődött. Remélem, ott és akkor elhitte nekem, hogy ő egy szerethető ember, aki megérdemli a jót. Hogy a kapcsolat közöttünk nem máz és púder, hanem egészen igazi, lélektől lélekig kapcsolat.

Ez volt az utolsó találkozásunk, sem ő, sem én nem tudtuk, hogy ezek lesznek a zárszavak. Még egyeztettük a jövő heti időpontod, de arra már nem került sor.

Kirepült a kalitkából? Vagy csak átköltözött egy másikba? Akárhova is megy, a világ tele van rá vadászó sólymokkal. Csak bízni tudok benne, hogy riadalmában nem verdes újra, hanem lesz elég ereje beforrasztani a sebeket, és megszabadulni a fenyegetettségtől.

Isten ujja legyen a vállán!

Sir Ridley Scott, a legendás brit rendező egy általános filmpályázatot hirdetett meg filmrendezők számára. Azt a címet adta neki, hogy 'Mondd el a magad módján'.A pályázatra több mint 600 film érkezett be. A pályaműveknek egy frappáns történetet kellett bemutatniuk, de nem lehettek három percnélhosszabbak, és legfeljebb 6 sor szöveget tartalmazhattak.

A pályázatot az amerikai Keegan Wilcox rendező nyerte a Porcelán egyszarvú c. filmjével. Íme:

Asszimiláció (beolvadás): "etnikai szempontból az a jelenség, amikor egy etnikum (népcsoport, nemzet, nemzetiség) vagy annak tagja nem képes saját értékeinek megtartására, és a többségi vagy más etnikum részévé válik. A beolvadás lehet egyedi vagy csoportos, továbbá önkéntes vagy erőszakos." (forrás: Wikipédia)

Magyarázat a magyarországi cigányság kapcsán

A többségi társadalom Magyarországon azt várja a cigányoktól, hogy "olyanok legyenek, mint mi" - úgy viselkedjenek, úgy éljenek, ugyanazzal foglalkozzanak stb., ez mára nem valósult meg. Az asszimilációnak része az is, hogy a beolvadó kisebbség elveszíti saját kisebbségi identitását, esetünkben "megszűnik cigánynak lenni". Elveszíti az anyanyelvét, a kultúráját nem ápolja, nem ismeri, nem adja tovább a gyerekeinek. Így elvesznek a cigány mesék, a gyerekek nem rajzolnak már szárnyas lovakat, nem beszélik a lovárit vagy a beást, nem főznek erős lecsót kacsával, nem táncolják a táncukat, nem éneklik az énekeiket, és nem tudnak hangszereket megszólaltatni. Helyette próbálnak azonosulni egy olyan kultúrával - a többségi kultúrával -, ami nem belülről jön, hanem egy felvett, választott vagy erőszakkal rákényszerített kultúra.

Az asszimiláció lehet egyedi vagy csoportos. Egyedi, ha például egy cigány magasan iskolázott lesz, mondjuk mérnök. A saját csoportjából kiilleszkedett, és felveszi a többségi kultúrát, elköltözik, esetenként nevet is változtat, és soha sehol nem mondja, hogy cigány származású, ha rákérdeznek, talán tagadja is. Kerüli a cigány bálokat, helyette mérnökbálba jár és operába, méregerős pacalpörkölt helyett jégsalátát eszik csirkemellel, és a gyereke, ha zeneiskolába is kezd járni, nem hegedülni, hanem orgonálni tanul majd.

A többségi társadalom elégedett lesz vele, és talán meg is feledkeznek arról, hogy ő cigány (volt). Ő pedig gyökértelen emberré válik, akinek ambivalens az élete, hiszen elvágta a szálakat, amik a múltjához kötik, és még nem elég erősek a szálak, amelyek a jelenéhez kapcsolják, nagy az identitáskrízis veszélye.

A csoportos asszimilációra pedig számos példa található az USÁBAN, ahol bizonyos csoportok már rég beolvadtak az olvasztótégelybe, és ma már nem fontos, kinek az ősei jöttek tíz generációval korábban Angliából és kié Franciaországból.

Az erőszakos asszimilációt hagyjuk most, ritkán sikeres, de annál fájdalmasabb mindenkinek.

A szegregáció elkülönítést jelent, többnyire vallási vagy etnikai, nemzetiségi hovatartozás szerint. Szegregációról akkor beszélünk, ha törvényes vagy társadalmi kényszer hatására különítenek el csoportokat a többségtől, az önkéntes elkülönülés nem szegregácó. Szélsőséges példa erre a zsidók elkülönítése gettókba a II. Világháború idején, vagy az ókeresztények üldözése a Római Birodalomban. Frissebb példa erre az USA, ahol néhány évtizede a feketék az élet minden területén elszenvedték a szegregációt.

Szegregáció Magyarországon

Nem tudom, újdonság-e Neked, hogy Magyarországon is létezik szegregáció. Törvényeink tiltják, de a gyakorlatban mindennap előfordul. Gondoljunk csak az iskolákra, ahonnan a cigány többség miatt elviszik a szülők nem cigány gyereküket, így az iskola cigányiskolává válik. Vagy vannak, ahol "csak" cigányosztályok alakulnak. Legfeltűnőbb a lakóhely szerinti szegregáció, a cigánytelepek léte, ahova "fehér ember" nem költözik, vagy azok a falvak, ahol nem adnak el ingatlant cigányoknak, nehogy elromásodjon a település.

A szegregáció mindig előítéletekből, stigmákból táplálkozik, ami mindig az információk hiányából fakad. Hiszünk egy csoportról valamit, ezt általánosítjuk, és a csoport minden tagját ugyanazon skatulyába tesszük. A skatulya gátol bennünket a megismerésben, nem vagyunk nyitottak, nem érdeklődünk, nem közösködünk, hanem élesen elkülönülünk "MI" és "ŐK" csoportokká.

A szegregáció veszélyes, mert az elkülönülés, az előítéletek nagy szakadékot szülnek, és a történelemben számos példa van arra, hogy ez meddig tud elfajulni. Ma hazánkban olyan erős a szegregáció, a "mi és ők"-tudat, hogy bármikor robbanhat a bomba.

"Megtanultam, hogy egy embernek csak akkor van joga a másikra felülről lenézni, amikor annak talpra állni nyújt segítő kezet." /G. G. Marquez/

Hozzáfűzés: Akkor is úgy, hogy a felülről lefelé tekintés a lehető legkevésbé legyen érzékelhető.

Ő gyermekotthonban nevelkedett, mert a zűrös családjából kiemelték, ahogy mind az öt testvérét. Én a családomban nőttem fel egyetlen testvéremmel, ami többnyire biztonságos szeretetfészek volt. Ő, ha kinézett az ablakon, a ház előtt prostituáltakat látott, akik a bokor mögötti aktus után a pocsolyában mosták meg nemiszervüket a következő kuncsaftra várva. Én, ha kinéztem az ablakon, egy zöldövezeti játszóteret láttam boldog kismamákkal, akik csemetéjükkel labdáztak. A nyitott ablakon beszüremlő zajok, amikor hazaértem az iskolából, a hinta nyikorgása és a fekete rigók csivitelése volt. Ő káromkodást és fenyegetést hallott, néha a szomszédasszony kiabálását, ahogy az ura verte őt - sokszor iskola helyett, mert nem tellett meleg ruhára. Én anyakészítette szendviccsel mentem iskolába éveken át, ő szerezte a kaját, vagy örült, ha otthon kapott néha. Engem megöleltek, ha jót csináltam, őt megverték, ha rosszat. Engem megkérdeztek hogy vagyok, milyen napom volt, rá se hederítettek őrá. Én a karácsonyfa alatt mindig találtam könyvet, náluk ritkán volt karácsonyfa, és alatta semmi. Engem biztattak, hogy tanuljak még, még, még, neki azt mondták, hogy hagyja ki az iskolát, inkább segítsen a gyerekekre vigyázni. Én tizennégy évesen a barátaimmal lógtam, és kinyílt előttem a világ, ő tizennégy évesen négy testvérére mosott, főzött egyedül, és bezáródott előtte a világ. Én ma diplomás munkavállaló vagyok, ő nincstelen bűnöző. És sokan azt mondják azért, mert ő csak egy mocskos cigány.

Laikusok és szakemberek vitatkoznak rajta, hogy a szegényeket pénzzel, netán élelmiszer-utalványokkal kell-e segélyezni, és egyre többen vannak, akik azt gondolják: sehogyan sem.

Akik a természetbeni juttatásokat (ruha, élelmiszer vagy vásárlási jegy) favorizálják, azzal indokolják ezt, hogy "így legalább nem a kocsmában, a játékgépben köt ki az adózók pénze".

Akik a pénzbeli ellátást hangsúlyozzák, azok a "személyes szabadsággal, az emberi jogokkal" indokolják ezt.

Mindegyikben van valami, de egyik nézet sem lát rá egy külvilágtól elzárt aprófalu életére. Most megpróbálom bemutatni ezt a szomorú magyar valóságot, amiről olvasni alig lehet, de kistérségekben dolgozó gyakorló szakemberektől és őszinte falubeliektől bármikor hallhatod ugyanezt.

Vannak olyan falvak, ahol közel 100%-os a munkanélküliség. Ahol a legtöbb házból hiányzik a vezetékes víz, ahonnan a villanyt kikapcsolták, ahol naponta két busz jár, egy reggel, egy délután, és a legközelebbi városba csak két-három átszállással jutsz el. Ezek a falvak azok a falvak, ahova senki sem megy. Sem átutazóban, sem látogatóba. Ilyen zsákfalvak dögivel vannak a dél-baranyai Ormánságban, de Északkelet-Magyarországon és szétszórva sok helyen, hol kicsit jobb, hol rosszabb helyzetben. Ezekben a falvakban sok a cigány, és még több a szegény. Nincs munkalehetőség, nincs öröm, nincs remény. Szociális segély van.

Az ilyen falvakban három család van általában, akinek jól megy. A polgármester, aki vagy földbirtokos, vagy a szomszéd településen lakik. A boltos, aki 900 Ft/kg áron árulja a csirkefarhátat, akinél 500 Ft egy kenyér, a konzervek Tesco gazdaságosak vagy más nagy üzletlánc olcsón megvett szarjai, amelyeket dupla, tripla áron kínál eladásra. Ha hasznot akar, muszáj a nagy árrés. A falubeli kénytelen megvenni, mert a legközelebbi város 40-50 km-re és 1-2-3 átszállásnyira van, busz is ritkán jár, és akkora a költsége, hogy nem érné meg bemenni, nyáron meg is romlana az áru, mire hazaérne. Meg különben is rendes a boltos, hónap végén hitelbe is ad ezt-azt. Mindenki itt vásárol, konkurencia nincs. És a harmadik, akinek jól megy, az az uzsorás. Nincsen szegény aprófalu uzsorás nélkül. Hamar elfogy az a picike kis segély, kell kölcsönkérni, aztán meg dupláját-tripláját visszaadni. A hivatal előtt segélyért sortban álló szegények mögött ott téblábol az uzsorás, és még haza sem érnek a pénzzel, már az uzsorás elvette a járandóságukat, onnan pedig a boltba mennek, mert ha nem törlesztik a hitelüket, nem kapnak újabbat, ami az éhhalált jelentené.

Az elmúlt egy-két évben néhány uzsorást lekapcsoltak, börtönbe zártak, de hasztalan törekvés volt ez. Egyrészt kevesen buktak le, másrészt olyan a rendszer, hogy újratermeli magát. Az uzsorás a szegény aprófalu állandó eleme. Miért? Mert kell a pénz. Ott és azonnal. Az önkormányzat rendkívüli segélyt ritkán ad, időbe telik, magyarázkodni kell. És hónap végén bármi olyan történhet, amire kell a pénz. Nemcsak a kocsmára és a cigarettára kell gondolni, hanem a gyerek elfeslett cipőjére a téli hidegben, egy váratlan betegségre, ahol a gyógyszer nélkülözhetetlen és ezrekbe kerül stb. Az uzsorás ott van, és ad. Hiába a magas kamat, a kizsákmányolás, az uzsorás ilyenkor életet menthet, legalábbis így érzik a falubéliek, ezért nem jelentik fel őt, és ezért lesz új uzsorás, ha a régit letartóztatják.

És akkor vissza az eredeti témához: pénzbeli vagy természetbeni juttatás? Azért pénzbeli, mert a természetbeni kevesebbet ér. Azt is pénzzé lehet tenni. Mert az uzsorásnak jó az Erzsébet-utalvány is, csak macera van vele, tehát kevesebb pénzért több utalványt kell adni. Gyógyszert, cipőt, tanszereket nem lehet utalványból venni, így kénytelenek lesznek pénzzé tenni a természetbeni juttatásukat. És akkor még nem számoltunk azzal, hogy a falusi kisbolt (most még) nem fogadja el az utalványt, a szegény segélyezettnek nincs pénze bemenni a nagyváros nagyáruházába, így az utalvány még kevesebbet ér.

A természetbeni juttatás csak akkor lenne - kizárólag a felhasználás szempontjából - hasznos, ha valaki a család összes kiadását differenciáltan fedezné a segélyből. (Értsd: ha gyógyszer kell, azt venne, ha cipő, azt, ha fát kell venni, azt.) (Jó lenne, ha ezek a pénzbeosztók azok az emberek volnának, akik a közösségi oldalakon fröcsögnek arról, milyen sok a segély, és embertársaink hogy dőzsölnek belőle.)

Összefoglalva tehát: a természetbeni juttatásokkal csak még kiszolgáltatottabbá tennénk az egyébként is kiszolgáltatott, egyre nagyobb arányú társadalmi réteget, akik mélyszegénységben élnek.

"A szociálpolitika, mint tényeken alapuló szakma és az ehhez képest megvalósuló hazai gyakorlat végletesen elvált egymástól."

"Számomra komoly identitásválságot okoz, hogy saját szakmám, a szociális munka valódi segítő hivatásból egy rigolyás nagynéni fedőemelgető, az alsó középosztály alatt élőkre nézve valójában nem segítséget, hanem közvetlen fenyegetést jelentő szakmává vált."

"azt hittem, hogy a szociálpolitika egyik célja éppen az, hogy ezeket a devianciákat felszámolja. És egyszerűen tragikus, hogy újabban szociálpolitika címén inkább létrehozunk, mint megszüntetünk traumatikus helyzeteket, elüldözünk, megbélyegzünk, ellehetetlenítünk embereket."

Forrás: IDE kattintva olvasható teljes terjedelmében

Április 3-án életének 71. évében elhunyt Dr. Kopp Mária orvos, pszichológus.

Ez az érzés van most bennem. Pedig hajdan volt egyetemista koromban hány szemináriumon beszéltóük meg, hogy azt aztán nem lehet! A rogersi elfogadás, tisztelet, igen, az kell, de a szeretet már nem fér bele. És most, némi munka után azt mondom, nem lehet nem szeretni a klienseket.

Mindenki, akivel mélyen együtt tudtam dolgozni eddig, aki nagyon őszintén megnyílt nekem, és akivel jutottunk egyről a kettőre, azt megszerettem. Mondhatnám, hogy megkedveltem, de ez annál sokkalta bensőségesebb. Érdekel, hogy mi van velük, aggódom értük, szívesen töltöm velük a munkaidőmet, elidőzök egy-egy beszélgetésben, figyelek rájuk. Néha egy-egy érintésben is kifejeződik ez. Néha elmélázom azon, milyen érdekes, hogy pl. a bentlakásos drogrehabilitációs intézetekben a terápia részét képezi az ölelés segítő és kliense között. Megtanítják nekik, hogy van különbség a felebaráti szeretet ölelése és a szexualitás között. Ettől épülnek. De ez a gyakorlat máshol - tudomásom szerint - nem épült be a segítés praxisába, pedig mennyire hasznos tudna lenni!

Hol vannak a határok? Sokkal kintebb, mint ahogy azt tanulmányaim folytatása alatt gondoltam. Folyamatosan figyelek magamra, időnként fejbe kólintom magam, amikor a klienseim áradoznak rólam, és igyekszem úgy szeretni, hogy ettől ők szabaddá váljanak, önállóvá, és ez a kapcsolat erőt adjon nekik. Igyekszem nem fojtogatva szeretni őket, nem függőségi viszonyt kialakítani, nem nélkülözhetetlenné válni. Csak adni egy mankót, egy érzést, egy kapcsolatot, ami erőt jelenthet akkor is, amikor már nem találkozunk. Legalábbis ez a szándékom.

A krízisnek van az a foka, amikor a problémák súlya akkorára duzzad, hogy már nincsen tovább, hogy úgy érzi az ember, ezt már nem bírja. Ilyenkor következik be öngyilkosság, vagy teljes lelki összeomlás: pszichózis. Öngyilkosságra készülőkkel beszélgettem már, ki közelebb, ki távolabb volt tőle. Olyannal, aki a pszichózis közelében állt, a mai napig nem találkoztam. Zavaros tekintet, kontrollálatlan zokogás. Őszintén aggódom érte.

Ahogy szegényedik az ország, úgy egyre égetőbbé válik a romakérdés is. Mert a romák többsége szegény. (Azonban a szegények többsége nem roma.)

Hogy látja a mai magyar cigánykérdést Forgács István, független romaügyi szakértő?

"... A radikális jobboldalon sokan azt keresik, hogy mikor mutatnak egy újabb cigány bűnelkövetőt, mert ez az ő nézeteiket támasztja alá. A másik oldalon viszont a cigányok közül sokan azt várják, hogy találjanak olyan történéseket, kijelentéseket, eseményeket, amelyekre rá lehet húzni a "rasszista", "kirekesztő" , "náci" nézeteket. Ezekkel a vádaskodásokkal egy jottányit sem mozdulunk előre. Egy helyben állunk, mert sokan vannak olyanok, akik meg vannak arról győződve, hogy a cigányok nem akarnak integrálódni. Mások meg azt hajtogatják, hogy a teljes magyar társadalom elutasító, rasszista, kirekesztő. Egyik sem igaz."

"...senki nem tudja pontosan, mennyi cigány ember él Magyarországon. Azt sem lehet tudni, hogy ki a cigány. Innentől pedig nem lehet tudni, nem lehet meghatározni azt sem, hogy mennyi pénzre, és milyen jogszabály-módosításokra van szükség olyan programok elindításához, amelyek az intergrációt mozdítanák elő. Nincsenek egységes megközelítések, mindenki mást ért szegregáció, integráció alatt is..."

"...ma senki nem meri azt kijelenteni, hogy Rostás Adriánnak, aki most egy kis borsodi faluban él öt testvérével, kevesebb az esélye arra, hogy érettségizett, vagy diplomás ember legyen, mint hogy fiatalkorúként rendőri eljárás része legyen."

"Az előítéletek elleni egyetlen eredményes küzdelem az, ha nem hagyjuk beigazolódni őket."

"Egy negyvenhét éves, ötgyerekes hajdúnánási cigány asszonynak, aki hat általános iskolai végzettséggel bír, neki ki tud, és főleg milyen munkát tud adni most? Szó sincs róla, hogy ez azt jelentené, hogy róla, vagy bárkiről is le szabadna mondani. De a lényeg az, hogy az ő sorsa ne ismétlődhessen meg a gyerekeiben. Az a kormányzat feladata, hogy ezen nők, férfiak megértsék: vagy ugyanaz lesz a gyerekeikkel is, mint velük, vagy megpróbálnak mindent megtenni azért, hogy olyan felnőtt váljon belőlük, akiknek az életük derekán is lesz még esélyük változtatni a sorsukon. Én csakis abban hiszek, hogy ezeket a kérdéseket helyi szinten lehet megoldani: helyben dől el az integráció is, amihez központilag kell forrást biztosítani. A rasszizmus is csak helyi szinten kezelhető. Ezért először helyi szinten kellene, hogy a cigányok tegyenek magukért, de ugyanígy elvárható lenne, hogy a nem cigányok ezt lássák és értékeljék."

A teljes interjú elolvasható IDE kattintva. (Forrás: hirszerzo.hu)

Egészen kicsike korban kellene kezdeni. Figyelni a babát, hogy mit szeret, mit néz, mire figyel. Aztán a cseperedő gyermeket, amikor elindul: merre veszi az irányt? Mit mond először? Mi fontos neki? Majd az óvodában nézni, elemezni a játékát: mivel foglalkozik a legtöbbet, mi érdekli, miben tehetséges? Adni neki minél többféle eszközt, hogy kifejezhesse magát: színes ceruzát, zsírkrétát, festéket, gyurmát, agyagot, hangszert, éneket, táncot, sportot, jelmezt, hangot és ízt, színt és tapintást, tudást és érzést. Közben pedig figyelni, keresni-kutatni, mi érdekli, miben a legjobb. Majd az iskolában is megmutatni neki mindent, és amiben jó, amiben fejlődni szeretne, arra bátorítani. Megtanítani neki a szorzótáblát, de ha az irodalom érdekli, délutánonként meséket és verseket mondani neki. Megmutatni neki a kémiát, de ha a képzőművészet érdekli, ellátni anyagokkal, és biztatni a kreativitásának kibontakoztatására. Megtanítani írni, de ha a számok világában érzi jól magát, elhalmozni mindennel, ami matematika, fizika.

Az, hogy ki hányasra teljesít az iskolában, nem fontos. A tehetséggondozás a fontos. Minden nebulónál megtalálni, miben jó, és azt fejleszteni a profizmusig. Csak így válhat belőle érdeklődő, elkötelezett, tehetséges felnőtt, aki a pályaválasztáshoz érve nem hezitál, aki tudja, mivé akar válni, és aki a legjobb tud lenni abban, ami érdekli. A gondozott tehetségű gyermekből lehet harmóniában élő, kiegyensúlyozott felnőtt.

Mindez a hétvégi X-faktor kapcsán jutott eszembe. Hallgatva az exeit rappelve káromló városi csóró gyereket, aki meg akarja mutatni az apjának, aki elhagyta őket, hogy ő ér valamit. Hallgatva a prügyi fiúkat, akik idén másodszor mentek vissza megmutatni zenei tehetségüket. Látva a parasztembert, aki reggelente disznóetetés közben énekelget... Ahogy bennük ott a zenei tehetség, úgy más gyerekekben másfajta tehetség lakik, csak talán soha senkinek nem jut eszébe megkeresni.

BÁG néni hívta fel a figyelmemet arra az írásra, amit IDE kattintva olvashatsz el.

IDE kattintva elolvashatod e bejegyzésem előzményeit. Búcsúzkodtam a két embertől, akikről - úgy hozta az élet - ma újra vannak információim. Nem közvetlen, inkább csak hallomásból tudok róluk biztos forrásból.

A gyermekarcú K. legyőzte démonjait, és bár biztosan vannak súlyos órái, az élete szerény, de kiegyensúlyozott, dolgozik, szerelmes, sínen van. Úgy féltettem, és annyira reméltem, hogy ember lesz belőle...

Az eszes B. újabb kősziklákkal rakta tele a lelkét, bezárt mindent, ami a beszélgetéseink során kinyílott, senkit nem enged közel magához, még önnön lelkébe se néz. Az ágya ki sem hűl, már váltják egymást a nők, ő pedig alkoholszagot lehel rájuk. Valószínűleg elfeledett mindent, amiről beszéltünk. Kereshetne, de nem teszi. Olyan önmagára emlékeztetem, akivel nem akar még mindig szembe nézni.

Van egy kedves ismerősöm, akinek volt szerencsém megismerni az élettörténetét, szakmai munkásságát, amibe most egy kicsit Te is bepillanthatsz. Az Éva magazinban "Inspiráló nő" díjra jelölték, és az olvasók szavazatán is múlik, hogy elnyeri-e áldozatos munkájának méltó jutalmát.

Gyógypedagógusként fogyatékossággal élő gyermekeket tanít az örömpedagógia elvei szerint. A számítástechnikát hívta segítségül fejlesztésükhöz, e módszer magyarországi úttörőjévé vált.

Akinek van egy cseppnyi ideje, regisztráljon, és szavazzon rá. Mert megérdemli.

IDE kattintva elolvashatod Szeverényi Irma bemutatkozását, IDE kattintva pedig szavazhatsz naponta egyszer, kategóriánként 1 főre, egészen április 16-ig.

Irma szakmai blogját pedig IDE kattintva nézheted meg.

Egyre súlyosabb a helyzet Magyarországon, ami a szociális és egészségügyi ellátást illeti. És az oktatást, mindennek alfáját és omegáját. Amit idén csináltak a felsőoktatási rendszerrel, az az egész ország életét megpecsételi. És nem azzal van a probléma elsősorban, hogy kevesebb diplomás lesz. Az is gond, mert egy országnak a tudástőke is fontos, de ez nem az én asztalom.

A legnagyobb gond az, hogy a felsőoktatás átalakítása, az államilag finanszírozott férőhelyek csökkentése, a tandíjak emelése kiszorít egy réteget az egyetemről. A szegényeknek eddig is alig volt esélyük a felsőoktatásba kerülni, a mélyszegénységben élőknek egyáltalán nem. De ma már ez az egyre szegényedő középosztály problémája is.

A zsenialitás ritka jelenség úgy általában, de a jó képességek vagy a szorgalmas átlag pont úgy jelen van a szegények körében is, mint a pénzes körökben. (Ne áltasd magad azzal, hogy a szegény gyerek hülye!) Míg sok volt az államilag finanszírozott férőhely, addig egy középosztálybeli átlaggyereknek majdnem annyi esélye volt tanulni és diplomázni, mint a hasonló képességű, jó anyagi körülmények közül való társának. Azért mondom, hogy majdnem, mert a nyelvtanár, a korrepetitor, a tankönyvvásárlás, a tanulmányi kirándulás és a kapcsolati tőke tekintetében hátrányos helyzetbe kerül a szegény, de szorgalommal, odafigyeléssel ez kompenzálható volt eddig.

Mi a helyzet ma? Az érettségiig eleve egy csomó lemaradással jutnak el a szegények. Ugyanazért az eredményért sokkal több energiát kell beletenniük tanulmányaikba. Lehet, hogy sötétedés után nem tud otthon tanulni, mert kikapcsolták az áramot. Míg egy átlaggyerek összevadássza otthon az Interneten a házi feladatához valót, addig a szegény gyereknek ehhez könyvtárba kell menni, jegyzetelni, és talán a számítógéphasználata is fejletlenebb az otthoni gyakorlás hiánya miatt. Míg az átlaggyereknél meleg van otthon télen is, mert fűt a gáz vagy a távfűtés, addig a szegény gyerek lehet, hogy fát hasogat a fészerben vagy épp az erdőben gyűjtöget. Nem beszélve a saját szobáról, ahol nyugodtan tanulhat az átlaggyerek, míg a szegény gyerek lehet, hogy harmad- negyed, tizedmagával osztozik egy lyukon. És az "otthonról hozott" készségek, minta, a különórák, fejlesztő könyvek, korrepetitor és más többletnyalánkságokat még számításba se vettük. Ugye meggyőztelek, hogy a szegény gyerek mekkora hátrányban van már az érettségikor is?

Ma pedig csak a szellemi elit, a nagyon jó képességű, nagyon jó eredményeket elértek kerülhetnek államilag finanszírozott férőhelyekre. Máris kiestek az átlagosan teljesítő, fagyűjtés után gyertyafénynél tanuló csórók. Nekik, átlagos eredményeik kompenzálására megnyílnak a fizetős férőhelyek, félévente 300 ezer Ft-ért akár tanulhatnak is. Nyilván ha a villanyszámlára nincs pénz, akkor erre se lesz.

És hiába az átlagos vagy jó képesség, hiába az igyekezet, a szorgalom, a törekvés, a kitörni akarás, marad ugyanabban a zsákfaluban munkanélküli vagy napszámos, ahol  felnőtt, és ugyanúgy erre a sorsra hozza majd világra a gyermekeit. A kör bezárult. És ez nem csak az ő problémájuk. Ez mindannyiónk gondja és felelőssége.

Ehhez kapcsolódóan olvass el egy cikket Alsószentmártonról, egy szegény ormánsági faluról IDE kattintva.

Elrepült a két és fél óra, észre sem vettem. Segítő beszélgetésnek mondanám, klienssel történt, róla volt szó főként, széleskörűen és mély témákat érintettünk. Mégis, mintha én legalább annyira töltekeztem volna belőle. Előtte kicsivel egy rázós, fárasztó konzultációm volt egy krízisben lévővel, az energiáimat jól kimerítette. Ez a beszélgetés felüdülés volt, noha mélyen megmozgatott.

A segítő számára a legnagyobb csapda, amikor a nárcizmusára próbálnak hatni:

- Amikor először beszélgettünk, nem tudtam eldönteni, hogy maga bolond, hogy ilyen emberekkel foglalkozik, vagy született segítő...

- Az anyám a lelki társam, és maga rá emlékeztet nagyon sok mindenben, olyan jól ráérez dolgokra, mint ő....

Hiába van a tudatomban, hogy ez mind azért hangzik el, mert ő valószínűsíti, hogy hallani szeretném, ezek a szavak mégsem tudnak nem megérinteni, főleg ha ezt a bensőséges egymásra hangolódást magam is érzem.