A kimondott szavaknál már csak a leírt szavak hasítanak nagyobbat. A gondolat könnyedén hanggá formálódik, a másodperc tört része alatt. Néha nincs is mögötte megfontolás, csak gyors ösztönösség. De az, hogy valaki írószerszámot fog, papírt keres, benyomja a golyóstollat, és betűkké formálja a gondolatait, az lassabb. Abban kell legyen tudatosság. A betű remegésében, a kétszer átsatírozott szóban megjelenik az alakuló gondolat. A bizonytalanság okán kérdőjelnek látszó felkiáltó jelben ott bujkálhat az egész lét megkérdőjeleződése. Ahogy megjelöli a hátralévő időt, csak úgy kb. Ez a két betű, k és b előrejelzi a remélt életet. Majd, hogy a sorsot ne hívja ki maga ellen, visszatér, és tétova zárójelekbe teszi. Hátborzongató az írásból kilátszó reménysugár, ami valaki más tollvonásával megsemmisíthető. És akkor megsemmisül maga az ember is. Le is írja: "akkor semmi terv".

- Ki kéne alakítanom az énképemet. - mondta a 22 éves kliensem. - Ilyen is vagyok meg olyan is. Nem tudok kiigazodni magamon. Mondja meg, hogy milyen vagyok! Vagy lehet, hogy el kéne olvasnom pár könyvet erről.

Azt mondtam neki, hogy a válaszok őbenne vannak, és ha kedve tartja, együtt megkereshetjük ezeket. Jövő héten neki is látunk. Izgalmas útnak ígérkezik, és a lelkesedése engem is lelkesít.

Nagyobb házak, kisebb családok;
Több háztartási gép, kevesebb idő;
Több végzettség, kevesebb ész;
Több tudás, kevesebb bölcsesség;
Több szakértő, több probléma;
Több gyógyszer, kevesebb egészség.

A Holdra mentünk, és visszajöttünk,
De az új szomszédhoz át nehezen jutunk.
Több számítógép több adattal,
Több másolatot készít mint valaha,
És mi egyre kevesebbet érintkezünk.

Sok mennyiség és kevés minőség,
Gyors étel és lassú emésztés,
Nagy emberek és kicsiny jellemek,
Magas profit és sekély kapcsolatok.

Olyan kor,
Mikor sok van az ablakban,
De semmi a szobában.

(XIV. Dalai Láma: Korunk paradoxona)

A napokban kelt szárnyra a facebookon, hogy Pécs legendás alakja, a szatyrokat cipelő néni visszaadta lelkét a Teremtőnek.

Halottról jót vagy semmit. Én semmit nem tudok róla, csak azt, hogy ez az idős hölgy két súlyosnak látszó szatyrot cipelt állandóan az utcán, nagyon erős sminkkel, sűrű, zilált ősz hajjal, csinosan felöltözve. Évekkel ezelőtt találkoztam vele utoljára, már alig tudott felszállni a buszra.

És, ahogy a városi legendákkal lenni szokott, ki így, ki úgy ismeri a történetét. Még a neve sem biztos, ki Györgyikének, ki Pabiolának ismerte őt, ki jogász feleségnek, ki auschwitzi túlélőnek. Gyanítom, hogy alig néhányan beszéltek vele, messziről méregették az emberek, aztán megszokták. Most, hogy elhunyt, a közösségi oldalakon gyászolva emlékeznek rá. Rá, akitől életében aligha kérdezték meg, hogy van és segíthetnek-e neki.

A régi  olvasók talán emlékeznek rá, hogy nagy Való Világ fan vagyok. No, nem úgy, hogy őrjöngök a tv előtt és a fél fizetésemet sms-ekre költöm, hogy a kedvencem visszakerüljön, nem. Szakmai-emberi szemüvegen keresztül, amolyan higgadt megfigyelőként szemlélem az emberkísérletet. Azokat a fiúkat-lányokat, akik nem is tudták, nem is tudhatták, hogy mire vállalkoznak.

Ők ott bent a Villában olyan dolgokat tudnak meg magukról, amit otthon sosem tudtak volna meg. Az önismeret rögös út, pláne a megszokott támogató közeg hiányában, és plusz nehezíti a helyzetet, hogy minden pillanatot vesz a kamera. Jó szöveg a taktikázás, a képmutatás, de hónapokon keresztül képtelenség szerepet játszani. (Más kérdés, hogy hogyan válogatják ki azt az egy órát, amit a kedves néző elé tárnak.)

Legutóbb kiesett VV Peti, akiről én tegnap tudtam meg, hogy végzettségét tekintve szociálpedagógus! Kolléga. Hát, érdekes. A nagy manipulátor érdekes játszmát folytatott bent, a villa-átlaghoz képest magas intelligenciája és jó humora ellenére nem tartozott a kedvenc játékosaim közé. Nyilván ő is tanult pszichológiát, és a sok tudását nagyon is használta, igyekezett minél jobban kivonni magát a kísérletből, és ő maga akart rendezőjévé válni az életnek. Eddig jött össze.

A bizonytalanság behálózza a magyar mindennapokat. Nem a várakozó, izgalmas bizonytalanság, ami valami jót remél, hanem olyan bizonytalanság, amit a szakadék felett a korhadó hídon érzel, aminek a deszkái potyognak lefelé. De éljen a belső stabilitás!

Mindig érdekes látnom, hogy kiből mi lesz. Születésünkkor determinálva van a sorsunk, vagy magunk kovácsoljuk az életünket? És vajon mi minden befolyásolja ilyen vagy olyan irányba azt? Mindenkinek hitbéli meggyőződése a kérdésre választ adni, korábban többször kifejtettem már az én nézetem erről.

Mostanában egy osztálytársnőm élete foglalkoztat. Cigánylány, két tesóval, ő a középső gyermek. Édesanyja kétes életű pillangó volt ifjú korában, városszerte ismerték, aztán anyai teendőinek tett eleget. A lány szép volt, inkább egzotikus, mint cigányos. Tejeskávé bőre, szép ívű szemei, és kedvelhető természete népszerűvé tette az osztályban. Sosem volt jó tanuló, nem is tudom, mi lett vele, ahogy hatosztályos gimnáziumba mentem, kikerült a látószögemből. Csak annyit tudtam róla, az anyja kurvát akar csinálni belőle.

Évekkel később úgy hírlett, külföldön van, valamelyik nyugati államban. Hogy mit csinált, arról nem szóltak biztos információk, de azt beszélték, anyja akaratának tesz eleget.

Aztán, megint néhány év elteltével édesanyám futott össze vele, egy jóképű olasz fiatalember és egy másfél éves, tejfölszőke, formás kisfiú társaságában. Férjhez ment, szült, Olaszországban él. Megadta a címét, hogy a következő osztálytalálkozó előtt föltétlen szóljunk neki, szívesen eljönne.

Most már a facebookon is ismerősöm, három kisfiú édesanyja, boldognak látszó feleség. Az idáig vezető útját nem ismerem...

Mozgalmas, eseményteli esztendő volt ez.

2011. sok boldogságot hozott nekem, nagy lépést tettem a felnőtté válásom útján, ingatlantulajdonossá avanzsáltam, és sok évre adósságot vettem a nyakamba. Belejöttem abba a munkába, amit csinálok, harmonikus egyensúly alakult ki a személyiségem, a szakmai elveim és a munkám körülményei között. Számos klienssel találkoztam, beszéltem, tanultam tőlük, és talán kicsit segítettem is nekik, ami legtöbbször örömöt okozott. Megismertem az országban sok olyan szakembert különböző szakterületeken, akik sok éves, évtizedes munkatapasztalatuk ellenére is lelkesen, odaadóan, kliensközpontúan állnak a hivatásukhoz, és a folyamatos fejlődésükön munkálkodva építkeznek egy olyan szektorban, ami az Isten háta mögé került mostanában még inkább. Sokat tanultam, fejlődtem, vizsgáztam, újabb diplomát szereztem, megismertem olyan embereket, akikre gondolva melegség tölti el a szívem táját. Sokat nevettem, elkerült a sírás, és a bosszankodásaimon is túl tudtam lépni, noha ehhez volt, amikor hetek kellettek. Nem szereztem új ellenségeket, a barátaim megmaradtak. Új hobbit találtam és új célokat. Heti több óra önkéntes munkát végeztem, mely energiát igényelt és feltöltött egyszerre. Van családom, akiknek szerető támogatását egészen közelről érezhetem minden nap.

2011. sok fejtörést, szorongást is okozott nekem. Aggódva figyelem a társadalmi változásokat, a bűnbakkeresést, az elszegényedést, a társadalmi exklúzió tömegessé válását. Vajon, ha a többség kerül peremhelyzetre, akkor ők a kirekesztettek, vagy azon kevesek, akik a folyamatokat irányítják? (A kérdés költői, sajnos tudom a választ.) Látom a hanyatlást, de a reményem, a bizakodásom a lelkem mélyén töretlen. A saját dolgaim jól alakulnak, és hiszem, hogy helyreáll az egyensúly a körülöttem lévő világban is. Ennek szellemében teszem a napi dolgomat.

2012-re mindenek előtt Isten áldását kérem mindannyiónkra. Annak az Istennek az áldását, akiben hiszel, mert a hited ad erőt a mindennapok megpróbáltatásaihoz, legyen ez a keresztény Isten, Allah, Buddha vagy egy általad megteremtett... Kívánok emberséget, a szeretet, a jóakarat, a szolidaritás és a türelmes tolerancia nevében születő cselekedeteket, törvényeket, gondolatokat. Kívánok jókedvet és sok gyógyító nevetést, mely megszépíti az életet. Kívánok még fejlődést, állandó tanulást, gyümölcsöző kapcsolatokat és békét.

És végül: egy nagyon jó bulit ma estére!

Derül a szívem, amikor a korábbi demokráciába vetett, mára már elveszőben lévő hitem parazsára olajat csepegtetnek. Most épp az Alkotmánybíróság. Kicsit lassan, kicsit későn, de jobb most, mint sohasem.

Ezen blog (és számos civil közösség - Társaság a Szabadságjogokért, Szociális Szakmai Szövetség, Új Szemlélet Csoport stb.) sokat foglalkozott a hajléktalanokat sújtó rendeletekkel, ilyen-olyan formában tiltakozásunkat fejeztük ki a sanyarú sorsúak büntetése ellen.

Most úgy tűnik, van fejlemény. Kaposvár már 2005-ben hatályba léptette azt az önkormányzati rendeletet, mely pénzbírsággal bünteti a kukázókat-guberálókat. Szabó Máté ombudsman nemtetszése kevés volt a hatályon kívül helyezéshez, az Alkotmánybíróság most, amikor már 43 önkormányzat hozott hasonló rendelkezést, foglalkozott a kérdéssel.

"az a rendeleti szabály, amely pénzbírsággal (és annak meg nem fizetése esetén a személyi szabadságot korlátozó közérdekű munka és elzárás kiszabásával) fenyegeti a guberálókat, súlyosan veszélyezteti az érintett magánszemély és a vele együtt élő közeli hozzátartozók létfenntartását" - olvasható az Alkotmánybíróság közleményében.

(Forrás: http://hvg.hu/itthon/20111228_alkotmanybirosag_koldulas_kaposvar)

Az ünnepek idején nagyon sok - még fogyasztható - étel kerül kidobásra. Szép szokás ilyenkor a még nem romlott ételeket gondosan becsomagolva a kuka oldalára akasztani szatyorban, másnak ünnepi lakoma lehet, ami Számodra már csak szemét.

Jó keresztényként bármely vallást el tudok fogadni, ha más gyakorolja. Némely egyházak kapcsán van bennem némi viszolygás, ilyen a szcientológia egyház például, amiről úgy gondolom, hogy egy hamis fejlődési lehetőséggel kecsegtetve súlyosan megsarcolja a híveit, akiket elszakít mindenkitől, aki más elveket vall. Eleve a kirekesztést nehezen viselem. A történelmi (katolikus) egyházban is ellenszenves, ahogy elítél bizonyos embereket mondjuk a homoszexualitásuk vagy az élettársi kapcsolatuk, abortuszuk miatt.

No, hagyjuk is a vallási felvezetést, most a Krisna-tudatú hívők karácsonyi ételosztásáról szeretnék írni. A felekezetről sokat nem tudok, de azt igen, hogy nagyon szép dolog szegényeknek kaját adni karácsonykor. Az meg nagyon nem szép dolog, hogy a hideg télben, a Népszabadság tudósítása szerint, háromszáz méteres sorban kígyózott a tömeg a 6000 adag ételért Budapest utcáin.

A fotót a Krisna-tudatú közösség facebook-oldaláról szedtem. A jótékonykodásuk mellett érdemes megemlíteni, hogy januártól a közösség egyházi besorolása (így az egyházaknak járó anyagi források) megszűnnek. Okként a hittel való bizniszelés felszámolását jelölték meg az illetékesek.

Szóval jövőre lehet, hogy a háromszáz méteres sornak nem jut egy tál étel sem...

Van egy oldal, a www.fizetesek.hu, ahol megtekintheted, a Te kereseted mennyire piacképes, mennyire felel meg az átlagnak vagy tér el attól. Úgy vélem, a szociális ágazatot nem nagyon árnyalták, ti. együtt kezelik az egészségügy kategóriával, és míg a bankszektorban pl. közel húszféle munkakört különítenek el, addig én csak a "szociális segítő" munkakört választhattam. Itt ugyan meg kellett adnom a végzettségemet, a munkáltatóm típusát, ágazatát stb., de azért valljuk be, jó lenne ezt is tovább bontani. Talán van annyi különbség szociális asszisztens és okleveles szociális munkás között, mint amennyi a bankszférában "hitelügyintéző" és "jelzáloghitel ügyintéző" között...

Nyilván a fent leírt pontatlanságokból adódik, hogy az elemzés szerint a fizetésem 61%-kal (!!!) magasabb a régiómban keresett átlagnál. Ami, bár valljuk be, a fizetésem valóban jobb egy kicsit másokénál, azért nem 61%-kal, hanem mondjuk 30-cal.

Ettől függetlenül - ha valamilyen más ágazatban dolgozol, érdemes megnézned az oldalt, mert elég részletes adatokat kér ahhoz, hogy releváns információhoz juss. Megmutatja például, az itt látható ábra kíséretében, hogy a Te régiódban van-e szabad pozíció, és ha nincs, akkor hányan szeretnék betölteni az állásodat. Tragikomikus, ahogy az utolsó kis szürke próbál felkapaszkodni az állásodat jelképező lécre...

Az elemzés kiértékeli azt is, hány százalékkal keresel többet/kevesebbet az átlagnál, és azt is megmutatja, hogy néhány szomszédos országban a Te munkakörödben mennyit keresnek.

Nem tudom, az elemzés azon alapszik-e kizárólag, hogy a kíváncsi munkavállalók milyen adatokat adnak meg, vagy egyéb, alátámasztottabb, hivatalos információkat is alapul vesznek. Viszont nagyon korrektnek tartom, hogy az elemzés végén azt is kiírja, hogy hányan vettek részt a felmérésben, tehát mekkora a mintavétel, amiből megállapították az átlagot.

Mindig érdekeltek a szakmai határok. Meddig mehetek el? Meddig hagyhatom elmenni a klienst? Mi a személyes és mi a szakmai kapcsolat határa? Nagy Rogers-rajongó vagyok, aki elég liberálisan kezelte a szakmai határokat. Ember és ember találkozása történik a segítés folyamán, amit hiszek és vallok.

A személyes szférámat védelmező, zárkózott ember hírében állok, lassan, és válogatott személyeknek nyílok meg, inkább távolságtartó, mint közvetlen vagyok. Ez sokszor segít a munkám során megvédeni a határokat, engem a túlzott bevonódástól. Ugyanakkor elmélyülős, belekérdezős, "pokoljárós" vagyok, bármiről nyíltan beszélgetek egy klienskapcsolatban, legyen az gyász, öngyilkosság, vagy akár szextéma. (Több tabu nem jut eszembe most.) Nyilván én vagyok a kérdező-hallgató, a másik beszél. Viszont közben bennem is zajlanak a folyamatok, empátiával viszonyulok, és igyekszem is az együttérzésemet kimutatni. És itt a kérdés: ennek hol vannak a határai?

A krízisben lévő, síró kliensem vállát megpaskolhatom-e? Az még belefér? És ha az belefér, akkor megölelhetem-e? A kézfogás intim testiség vagy a mindennapi kommunikáció része? Ezekről a kérdésekről szívesen gondolkodnék Veled, kedves olvasó, ha megtisztelsz azzal, hogy kommentben kifejted a véleményed!

Ahol az apróság is érték, ott minden jelképes kis csomag jól jön. Pláne, ha embertől, emberként kapják. A meggyötört, fáradt arcokon felcsillant a mosoly, hogy ők most kapnak valamit. Néhányan döbbent hallgatással vették át az apróságot, mások litániában kívántak viszont minden szépet és jót nekem, a kollégáimnak, a kedves családomnak, és minden szerettemnek. Tétova kézfogások, kihűlt kezek, és forró, hálálkodó kézfogások is voltak. Óvatos próbálkozás egy pusziért, ölelésért, a szeretet valóságos, természetes, abban a közegben és viszonyulásban mégis idegen megnyilvánulásáért.

Ahogy felnőtt emberek az ajándékot bontogatták, nézegették, tapogatták, hát igazi csoda volt nézni.

Henry Mosler: Christmas Morning

Gauguin: Christmas Night

Henry Bacon: Christmas Prayers

Castell fivérek viktoriánus képeslapja The Kindly Robin címmel:

Változom. Például egyre fontosabbnak tartom a nonverbális kifejezésmódot, így a képzőművészetet. Vannak dolgok, amelyeket nem lehet szavakkal elmondani. Vannak érzések, amelyeket csak kirajzolni, kifesteni, kiagyagozni, kigyurmázni, kifaragni tudunk magunkból. Vagy éppen kiégetni, kivarrni. Egyre jobban érdekel a művészetterápia, a Waldorf-pedagógia, és minden, ami a szavakon túlmutat.

Ennek jegyében a következő néhány bejegyzés a nonverbális ünnepi ráhangolódás jegyében kerül ide.

Leon Gaspard: Russian Christmas

Life long learning = élethosszig tartó tanulás. Erik H. Erikson szerint életünk végéig fejlődünk, tehát tanulunk. A life long learning azonban nem erről szól, hanem az ismeretszerzésről, a tudás bővítéséről, az állandó, szakadatlan tanulásról.

Mit jelent tanulni? - Utálom a tanulás azon formáját, amikor lexikális információkat, melyeknek hasznosíthatósága nullához közelít, kell leülve, magolva elsajátítanom. Tanulmányaim alatt utáltam a történelmet, évszámok és háborúk tablója volt csupán. Emlékszem, ahogy Zsuzsa néni, aki élete savanyúságát rám projektálva kurvázott le 12 évesen nyitott szemléletű világlátásomért, milyen gyöngybetűkkel írta fel a táblára az évszámokat és az eseményeket. Ugráltunk időben és térben: görögök, rómaiak, Mezopotámia, néhol már a középkor kapujában voltunk, mikor visszaugrottunk időszámításunk elé a világ egy másik pontján. Dunsztom se volt, milyen összefüggések vannak, egy nagy információhalmaz volt az egész tele lényegtelen dolgokkal. Aztán középiskolában - újra egy kedvenc pedagógus, akiről szintén a szexualitás ugrik be először, amikor osztályfőnökként felvilágosítást tartott 50 körüli férfiként: "a nő dolga, hogy széttegye a lábát" - mondta, unalmas információkkal tölcsérezte a fejünkbe a tudást a történelemről (is). (A többi tanáromról nincsenek szextémájú emlékeim...) Szóval ezt a magolós információhalmozást rühellem.

Szintén történelem: az egyetemen "Társadalomtörténet 1-2." néven két félévben is volt kurzusom, nagyon élveztem. Az évszámok háttérbe szorultak, és valahogy összeállt az egész. Követni tudtam a hűbéri rendszer előnyeit-hátrányait, érezhetővé vált a különbség nyugaton és nálunk, a polgárosodás folyamatát is megértettem (persze nyugaton). A tanárnő elmondta, milyen státuszszimbólum volt anno a kutyabőr, és a státuszszimbólumok jelentősége ma is megvan, mobiltelefonok, autók formájában. Az egész elgondolkodtatóvá és élővé vált! Felismerések születtek, több lettem az elhangzottak által, mindent el tudtam helyezni térben és időben, noha nem kellett évszámokat biflázni és töri térképet sem akasztottak a falra.

"Az elme nem teherhajó, hogy telepakoljuk, hanem tűz, amit meg kell gyújtani." - mondta Plutarkhosz. No, ezt a tűzgyújtásos tanulást szeretem én! Ennek van csak igazán értelme, amikor a gondolat indul el, és nem készen kapott információk kerülnek a polcra. Ennek van értelme, ha élethosszig tart.

(A kép Nigriny Edit munkája.)