Bűntudat, lelkiismeret-furdalás. Mardosó érzések, melyektől igyekszünk minél gyorsabban szabadulni.

Nemrégiben találtam egy "gyóntató blogot", aminek szerkesztői online lelki szemetesládának titulálják a rendszert, mely az anonimitás leple alatt várja a bűnvallókat. (A gyóntató blog ide kattintva megtekinthető.) Terápiás hatása minden bizonnyal van, hiszen az érzések, a gondolatok írás formájában felszínre törnek és kifejtik gyógyító hatásukat, és még a penitenciát sem kell leróni, mint ahogy azt a katolikus egyház a bűnbocsánat feltételéül szabja...

Nem tudom már, hogy olvastam-e vagy valamelyik mesteremtől hallottam-e, hogy a klasszikus gyónás szerepét átvették a telefonos lelkisegély szolgálatok. A gondolat először kissé bizarrnak tűnt, majd belegondolva kénytelen voltam egyetérteni vele. Hiszen egy lelkisegély szolgálattal folytatott beszélgetés célja is többnyire a megkönnyebbülés, a helyzet anonim, mégis kimondódhatnak a szavak hangosan is, és - szintén penitencia nélkül - a hívó elfogadó, pozitív viszonyulásban részesül, rögtön ott a reflexió is. (Anonim lelkisegély szolgálatok telefonszámai felnőtteknek ide kattintva tekinthetők meg, ifjúsági telefonszolgálatok hívószámai ide vagy ide kattintva érhetők el.)

Az emberek egy része önmagát keresi, és megtalálja az Istent.

A bejegyzéseimet kategóriába tenni mindig utólag szoktam, de most eltértem a gyakorlattól, és rögtön a "hit, vallás" kategóriát állítottam be, mielőtt gépelni kezdtem volna.

Túl vagyok a pszichológia szigorlaton. 25-ből 14 tételről volt fogalmam, ezek között több volt, amit csak egyszer olvastam át, és bár szóbeli volt, készültem apró cetlikkel, hátha magunkra hagynak vagy egy hátsó padban dolgozhatom ki a húzott tételemet. Mert a diák vagy tanul vagy másképp készül.

Nem izgultam előtte, inkább dühített az akaratgyengeségem, hogy semmi motivációm nincs tanulni, noha a diplomám milyensége múlik a szigorlati teljesítményemen, de mégsem hatott meg, hogy talán jövőre újra kell mennem vagy egy kettes miatt ugrik a mutatós abszolutórium.

Sosem tanultam még igazán, az előző szigorlatnál meg érettségi előtt mímeltem a dolgot, volt olyan, amit kétszer is elolvastam, de többnyire nálam a tanulás az olvasást jelenti, néha kevés jegyzeteléssel egybekötve. Egyszerűen nem megy, apám is ilyen volt oskolai pályafutása alatt.

Ennek ellenére valahogy mindig sikerül, és többnyire nem is rosszul. Könnyen lehet jó jegyet szerezni ezen a szakon, ez is közrejátszik. (Ha orvosira vagy jogi karra járnék, már rég kirúgtak volna.) Másrészt pedig mindig besegít valami felsőbb hatalom -Isten, Fortuna, Sors, vakszerencse?! Úgyhogy én mindig erősen hiszek a sikerben. És mindig bejön. Most is bejött. 5-öst kaptam. Hála a felsőbb hatalomnak, ami/aki besegít!

Ui.: BÁG néninek üzenem, aki régesrég nem kapott tőlem levelet, hogy hamarosan az is megy majd! :)

Nem tud annyi dolgom lenni, hogy ne gondolkodjak, ne töprengjek a miérteken, ne analizáljak, ne elemezzek. Másokat, magamat.

J-vel beszélgettem erről egyik este (aki az életem szerves része szeptember óta, és most készülök a jövőmben is elköteleződni mellette). Ő ösztönösen cselekszik, és folyamatában éli az életét. Én - bár előre haladok - vissza-vissza tekintek közeli és távoli múltamba, hogy a sötétség homályából a fényre tegyek okokat, gondolatokat, érzéseket. Ha úgy tetszik, magyarázatokat gyártok. Persze, nem minden áron. 

És vannak megérzéseim, ahogy babonáim is. A kettőt néha nehéz külön választani. A hitem egy része a babonáimmal összeolvad, és egy sajátos kulimászt alkot, mely hitemből fakadóan megvalósul, tehát igaz. Számomra igaz.

Most egy nagy fa előtt állok, melybe fejszémet vágni készülök. Az első tevékenység, melyet elsősorban a pénzért csinálnék. Elveim szerint való, hitemmel összeegyeztethető, meggyőződésem is van hozzá, mégis a pénz a cél.

És ettől - babonáim okán - tartok kicsit.

Eddig sosem hajtottam a pénzt, mindig volt. (Ne gondolj vagyonokra, csak arról van szó, hogy mellém szegődött a szerencse, és pénzhajtás nélkül is mindig volt annyim, melyből szerény igényeimet kielégíthettem.)

Most tenni is fogok érte, vajon továbbra is részesülök-e a szerencse kegyében? 

A józan ész persze győzedelmeskedik a babonák fölött. Már csak a hitet kell átcsoportosítani a babona-szekcióból a józanság földjére!

J, ne aggódj, menni fog!

Ha hiszel a hit erejében, hited által lehetetlennek tűnő dolgokat is véghez vihetsz. Higgy nekem, ez így van!

"Ábrándozás az élet megrontója, mely kancsalul festett egekbe néz." /Vörösmarty/

Nem álmodni kell. Az álmok csak arra jók, hogy esténként, reménytelenséged burkából kikelve egy szebb, egy jobb világot képzelj magadnak, melynek nincsenek körvonalai, csak lebeg a levegőben alaktalanul, megfoghatatlanul. Pillanatnyilag jobb kedvre derít - mely sokszor életmentő lehet -, de hosszútávú eredményei nincsenek.

Tervezni kell. Egy mérnök pontosságával kikalkulálni jövőd alakulását, ügyelve a realitásra, melytől nagyon elrugaszkodnod nem szabad. Persze terveidnek nem feltétlenül kell hétköznapinak lennie, minél egyedibb, minél különlegesebb, annál nagyszerűbb, hiszen középszerű, silány tervekből nem születnek megvalósított csodák. Terveid legyenek letisztultak, egyértelműek, ésszerűen megvalósíthatók.

Aztán jön a lényeg: hinni kell. Össze kell kapcsolnod a materiális valóságot, a reális terveket a spiritualitással, a hittel. Másképp sikered, örömöd nem lehet benne. Nagy célok csak hited által valósulhatnak meg, higgy nekem!

Hogy miben, kiben kell hinned, azt megmondani nem tudom. Szerintem mindegy, hogy Isten segítségében, Allah kegyelmében, Buddha jóságában vagy az Ember önnön erejében bízol. Felsőbb erő, belülről fakadó energia, egyre megy a szememben. A lényeg a hit, hogy meggyőződésesen tudod, amit el akarsz érni, sikerülni fog.

Nem is biztos, hogy szükséges a hit irányultságát meghatározni. Elég, ha a hit egyszerűen csak van. A tervek mellett. És a siker kétségtelen. Ha mégsem sikerült, annak csak két oka lehet: vagy a tervek voltak rosszak, vagy a hit volt gyenge.

Egyik szemináriumon mondtam egy jövőbeli eseménnyel kapcsolatban, "ha Isten is úgy akarja...". Volt, aki halk mosollyal nyugtázta, másnak az arcára megdöbbenés ült ki. Ma nem divat ilyesmit mondani, pláne huszonévesen, pláne a tudomány fellegvárában, az egyetemen. Nekem sem szavam járása.

De kell beszélni a hitről. Hitről, nem vallásról!

A hit nagyon fontos. Erő a reménytelenségben, utolsó mentsvár, mindig jelenlévő kapaszkodó, melyből megújulhatsz, mely bizakodóvá, élővé tesz.

Hogy miben, kiben hiszel, majdnem mindegy.

Van egy barátom, aki kicsit erőltetett magabiztossággal jelenti ki újra és újra, mintegy önmagát is győzködve, hogy "én magamban hiszek!" - Jó ez, és feltétlenül szükséges is, azonban korántsem elégséges. Mert az önbizalom ingatag talapzaton áll, nem kímélik a külső viharok, adódik egy krízishelyzet, és megszűnik az önmagadba kapaszkodás.

Ha valaki másban hiszel, élő személyben (barátban, példaképben), szintén homokra építed a várad. Kertész Imre írta a Sorstalanságban: "A barátság véges dolog, aminek az élet törvénye szab határt." Bármi történhetik, és amire lehetőség van, bizonyossággá is válhat.

Hinni egy felsőbb erőben, Istenben, szellemekben, kevésbé kockázatos. Létezésüket meg nem magyarázzák, meg nem cáfolják. Próbálkozások vannak rá, de "felesleges hit kérdésében a tudományra támaszkodni" - mondta a Tanszékünkön a professzor, és igaza volt. A hit nem lehet bizonyosság, nem szabad hagyni, hogy bizonyossággá váljék.

Hitet nehéz szerezni.

Sokszor szoktam mondani a hitetlenek megdöbbenésére, hogy akinek erős hite van, az több valamivel, az életképesebb. Mert van támasza, mert erőforrásainak végső kimerülése után is van egy kapaszkodó, van egy remény a reménytelenségben.

Hitben szocializálódni, felnevelkedni lehet. Hitet örökölni lehet.

Talán hitet szerezni is lehet, de az korántsem olyan erős vár, mely minden támadástól véd.