"A mindenki maga tehet azért, amire jutott"?! Az élet nem fekete vagy fehér, minden mindennel összefügg, és ha nem látod a kapcsolódási pontokat, nem látod a probléma lényegét sem, csak szajkózod a magad igazát, amit "elveknek" nevezel, megingathatatlan világnézetté alakítod, és hirdeted mindenütt.

Érdemes és érdemtelen szegények. Ezeket a fogalmakat gyakorta használja a szociálpolitika, gyakorlatilag azt jelenti, hogy az érdemes szegények önhibájukon kívül kerültek nehéz helyzetbe, és érdemesek a segítségre, addig az érdemtelen szegények nem érdemelnek segítséget, mert maguk tehetnek peremhelyzetükről.

A társadalom szerint a szegények mindannyian érdemtelenek, mert szenvedélybetegek, tanulatlanok, szórják a pénzt, felelőtlenek stb. Ez a gondolkodás azért jó a társadalomnak, mert így nincs többségi felelősség, rákenjük az egyénre, hogy rosszul sáfárkodott a talentumokkal, hiszen pont annyi lehetősége volt, mint bárki másnak, aki tisztes életet él elfogadható anyagi körülmények között.

A társadalmat nem érdekli, hogy ez nem igaz, hogy vannak, akik több, vannak, akik kevesebb talentumot kapnak a kezdetekkor, hogy bizonyos javakhoz egyesek hozzájuthatnak, míg mások nem, és ez születéskor így van már, aki szegény családba születik, annak alig akad talentuma, és a kirekesztő óvodákban, iskolákban azokat is elveszik tőlük. Mert a tanító néni kedvence nem a szakadtan felöltözött Pistike lesz, akinek szegényebb  a szókincse, aki rosszul fogja a ceruzát, akinek már megint nincs felszerelése, hanem a Jánoska, akinek milyen csini az új pulóvere, akinek harminc színből áll a zsírkréta készlete, és már iskolás kora előtt is ügyesen olvasott, és kívülről fújja a Bóbitát. 

A társadalmat nem érdekli, hogy ezt a kirekesztést ő maga csinálja, a társadalom, ami belőled meg belőlem áll, aminek tagjai vagyunk, tehát mi, Te meg én is tehetünk arról, hogy a szegények szegények.

Eszedbe se jut talán, hogy vajon mért lesz valaki alkoholista, szipus, miért nem tervez, miért nem takarékoskodik, miért költ hülyeségekre, ahelyett, hogy alapélelmiszereket és közüzemi díjakat fizetne, ha egyáltalán komfortos a hely, ahol él. Dehogy él, tengődik.

Mindezen gondolatokat egy lényeglátó szociális munkás cikke indította el bennem, aki okosan rávilágít az okok és az okozatok közötti összefüggésre. Ha érdekel a szegénység, mint társadalmi probléma, hát olvasd el Kozma Judit cikkét, nem túl hosszú, nem túl elméleti, hanem gyakorlati példán keresztül segít megérteni a probléma velejét. Kattints és olvass: Kozma Judit: A szegénység pszichológiai vonatkozásai

A december a jótékonykodás hava.

Ilyenkor (majdnem) mindenkinek eszébe jutnak az éhezők, a fázók,  a magányosak, akik nélkülöznek szeretetet, családot, anyagi javakat. A fogyatékossággal élők, akiknek kevesebb adatott, a betegek, akiktől elvetetett. Ilyenkor kinyílik a pénztárcánk, alamizsnát nyomunk a kéregetők kezébe, ajándékot csomagolunk cipős dobozba, hogy egy idegen nélkülöző kapja meg, pénzt küldünk alapítványok számlájára, hozzájárulunk inkubátor árához, gyerekotthon felújításához, hajléktalanszálló létesítéséhez...

Decemberben, karácsony táján kinyílik a szívünk.

Aztán az óév utolsó éjszakáján fogadalmainkban elfeledkezünk decemberi pártfogoltjainkról, önmagunk jóléte válik ismét fontossá, cigarettáról, kávéról, alkoholról való leszokást, keményebb munkát vagy éppen több pihenést ígérünk magunknak. Sikerekben, gazdagságban telő újesztendőt kívánunk egymásnak, miközben elfeledkezünk a nyomorgókról, a nélkülözőkről, akiket majd decemberben ismét elővehetünk, hogy juttassunk megint egy kis alamizsnát egész éves önzésünk vezekléseként.

Naponta 25.000 ember hal éhen a világon! Öregek, felnőttek, gyerekek is éheznek. Szeretnénk hinni, hogy csak a világ elmaradottabb országaiban. De Magyarországon is vannak, akiknek nem jut naponta étel az asztalra, és talán még szívszorítóbb, hogy közülük sok a gyermek.

Nemrégiben voltunk kutatni egy szegény faluban, a kolléganő, akin hozzám hasonlóan nem két kg súlyfelesleg van, azt mondta, szégyelte magát, amikor ebédhez terített a nagylány, egy szál főzőkolbász volt ötőjük ebédje némi kenyérrel.

És végezetül egy kisfilm, érdemes végignézni: 

Sok mindenről nem írtam még. Nem írtam a cigányokról. Pedig Magyarországon állandó társadalmi probléma e kisebbséggel kapcsolatos kérdések tömkelege.

Egyik fél a diszkrimináció miatt panaszkodik, a másik fél az alkalmazkodási, beilleszkedési képtelenségről. Az igazság általában mindig a két álláspont között helyezkedik el, itt sem csak egyik vagy csak másik fél a hibás, bár egyáltalán nem gondolom, hogy a bűnbak-keresés megoldás lenne bármire is.

Bejegyzésem apropója, hogy múlt héten egy iskolai szociális munkás tartott nekünk órát, aki egy ormánsági általános iskolában dolgozik. Filigrán, szőke hajú, fiatal lány, csinosan felöltözve, nagy lelkesedéssel mesélt egy nem is olyan távoli világról. Annak nehézségeiről, és a sikerélményekről. Mert vannak.

Az Ormánság periférián elhelyezkedő térség, rossz infrastruktúrával (értsd: se ipar, se munkahelyek, se utak), és nagy arányú cigány lakossággal. (Gilvánfa 98%-a cigány, egyetlen nem roma család él ott.)

Mesélt a nyomorról, hogy életveszélyes, szoba-konyhás viskókban élnek tizen-tizenketten. Hogy segélyekből tengődik a család (alacsony iskolai végzettségű szülők, munkalehetőségek hiánya, korai betegségek). Hogy arrafelé is vannak uzsorások, akik öt forintot adnak, és tízet-tízenötöt kérnek vissza, elmennek a segélyosztáskor, és addig verik a kölcsönkérőt, amíg ki nem sajtolják belőle a tartozását. Hogy az értékrend felfoghatatlan, alkoholra, cigarettára, kólára költik a kevéske jövedelmet. Hogy a gyerekek néha azért nem mennek iskolába, mert nincs cipőjük. Hogy egy alkoholista édesapa szilveszterkor lehányta a gyereke haját, és január első hetében az iskolában mosták ki belőle. Hogy vannak olyan családok is, akik nélkülözésben élnek, de rendet, tisztaságot tartanak otthonukban. Hogy családlátogatáskor mindig elfogadja, amivel kínálják, és van olyan nap, hogy nyolc kávét is megiszik. Hogy azok a gilvánfai lakosok nem verték meg azt a hévízi polgármestert, aki azt mondta egyszer "ezek olyan hülyék, hogy ki se találnak a falujukból", mely mondatát a televízió felvette, így az egész ország előtt kerültek megaláztatott helyzetbe.

Mesélt arról az áldozatos munkáról, amit ő és a pedagógusok végeznek az iskolában, hogy ezek a halmozottan hátrányos, nagy részében veszélyeztetett gyerekek esélyt kapjanak, túllépjenek a szüleiken, megtanuljanak írni-olvasni, későbben szakmát, érettségit, netán diplomát szerezzenek.

Nem, ez ott nem működik a hagyományos képzési keretek között. Csoportokban, kis létszámban, jól felszerelt, új épületben valósulhat csak meg töredéke a céloknak.

Moldova György írt egy riportregényt az Ormánságról, Ha az Isten hátranézne címmel. A szakember elmondta, Moldovát rasszistának tartja, aki szenzációhajhászásból írta meg a könyvet, és nem írt azokról a fejlődésekről, melyek az utóbbi időkben végbe mentek, így szóra sem méltatta a színvonalas módszereket kidolgozó általános iskolát, annak felszereltségét, korszerűségét.

Vannak emberek, akik életük céljául választják az ennyire reménytelennek tűnő élethelyzetű családok megsegítését, hogy Moldova metaforájával éljek, az Isten háta mögé mennek, és próbálják a látókörébe tolni a hátrányos helyzetűeket.

Egyik csoporttársam mondta óra után: "ha vannak angyalok a Földön, a mai órán egy beszélt közülük".

Felvezetőül egy kis fogalommagyarázat, aztán hagyom, hogy a számok magukért beszéljenek... Szegénységi küszöb lehet egy meghatározott létminimum, ami az életben maradás legalapvetőbb feltételeit biztosítja (abszolút szegénység) vagy az átlagos jövedelem adott százaléka (relatív szegénység). (Pató, 2004)

Adatok 2005-ből (sajnos ma sem örömtelibb a helyzet):

Források: Pató Erika (2004): "Aki szegény, az a legszegényebb" http://corleone.romapage.hu/archivumbol/hireink/article/102989/1559/starttime/1072911600/endtime/31622399/ Nemzeti Stratégiai Jelentés a Szociális Védelemről és a Társadalmi Összetartozásról -2008-2010. (Elhangzott B. Tanárnéni "Felnőtt és idősvédelem" című kurzusán)