A tegnapi bejegyzésemben feldobtam, hogy milyen drága az, ha a hajléktalanok pénzbírságát (valószínűsíthető befizetés hiányában) szabadságvesztésre változtatják. Az új büntetőpolitikának, illetve a Btk. módosításáról szóló 2010. évi LVI. törvény hatályba lépésének köszönhetően az egyébként is túlzsúfolt börtönökben még többen vannak. Sokkal nagyobb valószínűséggel lehet ma előzetes letartóztatásba kerülni, mint néhány éve. És továbbra is felhívom a tisztelt Olvasó figyelmét, hogy ez az állampolgárok súlyos adóforintjaiba kerül. Napi 8.500 Ft/nap/fogvatartott!

Mielőtt a közbiztonságra hivatkozók lázonganának kommentben, ne higgyük azt, hogy csak az van börtönben, aki veszélyes, és ha nem volna börtönben, újabb és újabb és újabb bűncselekményeket követnének el. (Persze, vannak olyanok is, de kb. 20-25% az, akik megbotlottak, és súlyos éveket ülnek miatta. Ha szabadok lennének, nagy valószínűséggel dolgoznának, adóznának, nevelnék a gyermeküket, és főleg nem kerülnének napi 8.500 Ft-ba.)

És, hogy honnan szedi az állam az erre szánt pénzt? Máthé László karikatúrája érzékelteti a választ:

Nem vagyok jogász, de tanultam némi jogot az egyetemen. Minden törvénynek oka és célja van. Áll mögötte egy eszmeiség, elv, etika, társadalmi norma. A jó törvény nemes célokat szolgál. És nem utolsó sorban logikus.

Íme alant a törvény, amire a fentiekből csupán az igaz, hogy áll mögötte egy eszmeiség. Egy olyan eszmeiség, amitől lúdbőrzik a hátam, és öklendeznem kell. Sem szakmailag, sem emberileg nem tudok elfogadni olyan ideológiát ami ezt tűri és megengedi.

A jogállamiságot biztosító, független, erkölcsileg nagy és feddhetetlen, öreg és bölcs köztársasági elnökünk aláírta azt a jogszabályt, amely az életvitelszerű utcán lakást 150.000 Ft pénzbírsággal sújtja. Persze csak akkor, ha már kétszer a végrehajtó hatalom látószögébe került a rendbontó.

Drága albérlet a köztér.

(Azt csak zárójelben írom, mert nem akarok kriminálpolitikára átcsúszni egy embertelen etikai kérdésről, hogy természetesen, ha a rendbontó nem tudja kifizetni, átváltoztatható börtönbüntetésre, ami meg nekünk, adózó állampolgároknak drága. Egy ember egy napi börtönbüntetése 8.500-9.000 Ft-ba kerül. A bíróság határozza meg, hogy egy nap mennyi pénzbüntetést lehet "leülni". Ha a bíróság úgy dönt, hogy 1000 Ft ér egy napot, akkor "csak" 150 napig kell börtönben ülnie, ami az államnak egymillió-kétszázhetvenötezer Forintjába kerül. Hej, de magas színvonalú hajléktalanellátást lehetne ennek töredékéből fenntartani! - zárójel bezárva, de azért tovább gondolhatod, vajon kinek és miért jó ez?!)

A törvényhozó volt olyan emberséges, hogy belefoglalta a végére: "a szankciót nem lehet alkalmazni, ha a városi önkormányzat a hajléktalan-ellátás feltételeit nem biztosítja." Mivel arra nem tér ki, melyek a hajléktalanellátás feltételei, így ennek leírása hiábavaló, csak a laikus jó érzése miatt tették bele.

A december 1-jétől hatályos törvény a Magyar Közlöny 2011. évi 137. számából másoltatott ide, mely teljes terjedelmében IDE kattintva tölthető le.

2011. évi CLIII. törvény a szabálysértésekrõl szóló 1999. évi LXIX. törvény módosításáról
1. § A szabálysértésekrõl szóló 1999. évi LXIX. törvény a következõ 146/A. §-sal és azt megelõzõ alcímmel egészül ki:
„Közterületen életvitelszerû lakhatás tilalmának ismételt megszegése
146/A. § (1) Aki az önkormányzat rendeletében meghatározott, a közterület életvitelszerû lakhatás céljaira történõ
használatára, illetve az életvitelszerû lakhatáshoz használt ingóságok közterületen történõ tárolására vonatkozó
szabályokat ismételten megszegi, elzárással vagy százötvenezer forintig terjedõ pénzbírsággal sújtható.
(2) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértés ismétlõdése akkor állapítható meg, ha az eljárás alá vont személyt
az eljárás alapját képezõ cselekmény elkövetését megelõzõ hat hónapon belül ugyanilyen szabálysértés elkövetéséért
jogerõsen felelõsségre vonták.
(3) Az (1) bekezdésben meghatározott szabálysértés miatt az eljárás a bíróság hatáskörébe tartozik.
(4) Az (1) bekezdésben meghatározott szankció nem alkalmazható, ha a városi önkormányzat a hajléktalan-ellátás feltételeit nem biztosítja.”
2. § Ez a törvény 2011. december 1-jén lép hatályba.

Beszélgetnél a gondjaidról? Családi problémáid vannak? Megromlott a párkapcsolatod? Szexuális gondjaid vannak? Elveszítettél valakit, aki fontos volt számodra? Bántottak szavakkal vagy tettekkel? Káros szenvedély rabja lettél? Döntés előtt állsz? Nyomasztó titkot őrzöl? Elégedetlen vagy magaddal vagy az életeddel? - Könnyebb, ha beszélsz arról, ami foglalkoztat!

06-80-505-002

ingyenesen hívható

vezetékes számról és T-Mobile hálózatból

hétfőn, kedden, szerdán és pénteken

18.00-20.30 között!

www.pecs.gyitosz.hu

"A börtönökben elvetemült bűnözők vannak, akiket bezárnak azért, hogy jó útra térjenek." - ez az átlagember álláspontja. Az enyém viszont az, hogy a börtönben emberek vannak, akik bűncselekményt követtek el, és ezért a társadalom kitaszította magából őket, bezárattak, hogy arra az időre is ártalmatlanok legyenek.

Azt kevesen látják csak, hogy a börtönökben lévők nemcsak bűnözők, hanem áldozatok is. Áldozatai a társadalomnak, amit mi tettünk ilyenné. A bűnözőink bűnözővé válásáért mi is felelősek vagyunk. Ők, akik a rácsok túloldalán vannak, áldozatok. Lehet, hogy szülők nélkül kellett felnőniük, vagy alkoholista, bántalmazó, elhanyagoló, netán szintén bűnöző anyai-apai mintát követve vált ilyenné. Talán egy gondatlan, kiégett pedagógus mondott le róla ideje korán, és ezért lett deviáns. Talán a szegénységben marcangoló éhség vitte rá lopásra, talán a reménytelen kilátástalanság késztette erőszakra.

Az előző témát folytatva az ember kegyetlenkedésére való hajlamát bizonyítja Philip Zimbardo kísérlete is, melyet a stanfordi egyetem tanáraként valósított meg. A kísérletről részletesen IDE kattintva olvashatsz.

A kísérlethez fiatal, amerikai főiskolásokat toboroztak, véletlenszerűen választódtak ki a rabok és az őrök, néhány nap után azonban mindenki felvette saját szerepét, és a sztereotípiák mentén kezdtek viselkedni. (Felhívom a kedves olvasó figyelmét a Való Világ 4 "játékára", ahol néhány napig a játékosok által felállított hierarchia szerint rendeződtek a szerepek. Az uralkodók lekezelően, hatalmukat éreztetve viselkedtek, majd amikor a sorrend megfordult, a korábban szolgasorban lévők a tapasztalatból fakadó belátás helyett revansot vettek, éltek a hatalmukkal.)A Zimbardo-kísérletben minden harmadik őr kegyetlenkedő szadistává változott, testi bántalmazások és pszichés terror alkalmazásával gyakorolták a hatalmukat. A hat hetesre tervezett kísérletet 12 nap után be kellett fejezni.

A kísérlet nemcsak a múlt diktatórikus államberendezkedését, hanem a kor börtöneinek kegyetlenségét is magyarázza. A mai Magyarországon sem ritka, hogy az őrök bántalmazzák az elítélteket...

A Való Világ című műsor gyakorlatilag egy emberkísérlet. Speciális feltételek, speciális környezet, zárt közösség, ingerszegénység, állandó megfigyelés. Ilyenkor nem az emberek valódi arca mutatkozik meg, hanem egy olyan kép, amelyen sok esetben maga az érintett is meglepődik. Hiszen ilyen speciális tényezők között még sosem voltunk, nem tudhatjuk, mit vált ki belőlünk.

A Való Világ sok mindenben hasonlít a börtönélethez, noha nyilvánvalóan önként vállalták a "bebörtönzést", és ha nem is a lét a tét, de a nagy nyeremény mindenképpen, nem beszélve a méltóságról, amit vagy sikerül megőrizni, vagy nem.

A börtönélet jellemzője a depriváció (=megfosztottság). Gresham Sykes ötféle deprivációt fogalmazott meg 1958-ban, mely a börtönlétet jellemzi, és amely megfosztottságok negatívan hatnak a fogvatartottakra. Ezek pedig: a szabadságtól való megfosztottság, a kényelemtől való megfosztottság, a heteroszexualitástól való megfosztottság, az autonómiától való megfosztottság és a biztonságtól való megfosztottság.

Lássuk sorban: a szabadságtól a villalakók is meg vannak fosztva, nem mehetnek oda, ahova akarnak, az ajtók zárva, lehetőségeik erősen korlátozottak. A kényelemtől részben vannak megfosztva, jakuzzi, szauna, de közben kicsi az élettér, nem mindenkinek jut ágy, némelyek időnként száműzve vannak a nyugiszobába vagy a szauna használaton kívüli padjain kényszerülnek aludni. Mindannyian nem férnek el a kanapéra, az udvar mérete is erősen korlátozza a mozgásterüket. A heteroszexualitástól nagyon csalafintán vannak megfosztva, hiszen vannak benn férfiak és nők, szabad a szex, de csak akkor, ha vállalják, hogy legintimebb pillanataikat a szüleik és több ezer ember végignézi. Gyakorlatilag magától a szexualitástól vannak megfosztva, hiszen az extrém körülmények vállalása a szex érdekében komoly áldozatokat követel. Az autonómiától, az önrendelkezéstől a beköltözés pillanatában megfosztattak, hiszen kívülről érkező szabályokhoz igazodnak, számos viselkedési szabályt meghatároznak számukra, gondoljunk csak Leonidasz női ruhában flangálására, Éva melltartóban töltött idejére, a kötelező takarításra, a meghatározott társ melletti alvásra, a közös nadrágra stb. Mind kívülről érkező kényszer, nem az "önkormányzás", a "szabad akarat" nevében kitalált cselekedet. A biztonságtól való megfosztottság is egyértelmű a Villában, bizonytalan a bent tartózkodás ideje, bármikor jöhet olyan feladat, ami szorongást kelt, ami veszélyezteti a biztonságérzetet, kiszámíthatatlan, épp ezért bizonytalan az élet odabenn.

Mindezzel persze nem azt akartam felvezetni, hogy szegény villalakókat sajnálni kell, csupán érzékeltetni szerettem volna, hogy az ún. börtönártalmak esetükben is fennállnak, a fenti depriváció fokozódik még a szociális kapcsolatok beszűkülésével (nincs kapcsolattartás a családdal, párkapcsolatok forognak kockán, kiesik a villalakó a munkából, elveszik a napi rutin stb.)

Ezek után mondja-e valaki, hogy a Való Világ nem olyan, mint egy jól felszerelt, speciális börtön?

Az ártalomcsökkentés érdekes fogalom, emlékszem arra, amikor először hallottam róla, micsoda kérdőjelek villództak a szememben...

Előljáróban annyit, hogy hiába van olyan diplomám, ami feltételezi az addiktológia területén való jártasságomat, egyáltalán nem értek a drog-témához, ez az oka annak is, hogy oly ritkán írok róla, nincs kellő ismeretem az eszmecseréhez. De most írni akarok az ártalomcsökkentésről és a szememben villódzó kérdőjelekről.

B. Tanár néni nagyon emlékezetes szemináriumai egyikére kellett tanulmányt olvasni a svájci drogpolitikáról. Nevezetesen arról, hogy a nagyvárosokban ún. heroinközpontokat létesítettek, ahol az intravénás szerhasználók nyugodt, tiszta körülmények között tudnak "lőni", és még "anyagot" is kapnak hozzá, nem beszélve a tiszta tűről. (Utóbbi, mármint a tűcsere-program Magyarországon is működik.) Ez akkor, fiatal egyetemista lány koromban csapta a biztosítékot, hogy "te jó ég, Svájcban az állam dílerkedik".

Hazánkban ez akkor (és most, no meg még hosszú időn keresztül) elképzelhetetlen, a szerhasználókkal szemben nagyon szigorú az állam, a terjesztőket pedig akár életfogytig tartó szabadságvesztéssel is büntethetik, tehát bizonyos esetekben súlyosabb büntetést kap egy díler, mint egy gyilkos.

Svájcban pedig legálisan juttatják heroinhoz a függőket, és fotelt is biztosítanak a kényelmes "elszálláshoz".

Akkor, azon a szemináriumon megfelelő érveket sorakoztattak fel a hallgató kollégák ennek fontossága mellett, és - habár most is abszurdnak tartom - elfogadom a hatékonyságát és szükségességét is megértem.

Találtam egy régi (2003-as) rövid interjút Ambros Uchtenhagen professzorral, a svájci heroinfenntartó program vezetőjével, aki könnyen befogadható formában levezeti az ártalomcsökkentés ezen formájának szükségességét, IDE kattintva elolvashatod, 3 perc az egész.

Konklúzióként csak annyit, hogy a szigorú magyar büntetőpolitika nem bizonyul hatékony megoldásnak a kábítószer-problémára...

Azt gondolom erről a kérdésről, hogy ha valakinek megengedik, hogy tartson fegyvert, nagyobb eséllyel fog tartani, mintha nem engednék meg. Ha nagyobb eséllyel tart, akkor nagyobb eséllyel fogja használni is. És nagyobb eséllyel juthat hozzá olyasvalaki, akinek nem engedték meg. Összességében tehát valószínűbb, hogy azokban az országokban, ahol széles körben engedélyezett a fegyvertartás, sokkal több az indokolatlan vagy jogtalan fegyverhasználat, ami semmiképp nem tesz jót a társadalomnak.

Fantáziálás arról, mit tartanék ideálisnak

Minden bizonnyal az alábbi gyermekkori bűnmegelőző csoportfoglalkozások nem lennék elegendők a gyermekek szemléletformálásához, így azok a gyerekek, akik sokat  hiányoztak igazolatlanul az iskolából, akik verekedtek és egyéb diákcsínynek már nem nevezhető rosszaságot követtek el, javasolnék olyan iskolát, ahol kollégista lehetne hétfőtől péntekig. Nem olyan kollégiumban, ahol farkastörvények vannak, hanem olyan helyen, ahol a nevelőtanárok szeretettel, odafigyeléssel, következetes szigorral foglalkoznak a gyerekekkel, a csavargás helyett pedig hasznos alternatívákat kínálnak szabadidős programok gyanánt. Sportot, zenét, rajzszakkört, barkácsolást, kézimunkát stb. (Bámulatos rajztehetsége, muzikalitása lehet egy alacsony intellektusú gyereknek, és az iskolán kívüli, alternatív programok keretében felfedezheti önnön értékeit, sikerélménye lehet.)

Ha serdülőkorban van egy erős felnőtt kontroll, odafigyelés, szeretet és életcélok, kisebb eséllyel válik valaki bűnelkövetővé, a hétvégi családlátogatások pedig lehetővé teszik a szeretetteljes szülő-gyerek kapcsolatot, miközben a családi mintától eltérő életformába is belekóstolhat a fiatal.

15 éves korban társadalmi helyzettől függetlenül minden gyereket elvinnék egy börtönlátogatásra, érzékeltetve a benti lét hátrányait: a családtól való elszakítottságot, a szabadságtól való megfosztottság hátrányait stb.

folyt. köv....

Fantáziálás arról, mit tartanék ideálisnak

"A jó szociálpolitika a legjobb kriminálpolitika."- mondta egyszer réges-régen Franz von Liszt. Úgyhogy ezzel kezdeném. Minden 10 évnél idősebb gyermeket, akik hátrányos helyzetűek, javasolnék arra, hogy heti 2-szer 2 órában csoportfoglalkozásokon vegyen részt. A szülő beleegyezését pedagógusi-családgondozói ráhatással képzelném a megfelelő érvek felsorakoztatásával kevés szülő mondana erre nemet. Természetesen a részvételi lehetőség a nem hátrányos helyzetű gyerekeknek is adott lenne.

Egyik foglalkozás életvezetésről szólna (miért fontos tanulni, mivel töltsük hasznosan a szabadidőt, hogyan keressünk pénzt, milyen problémáinkkal hova forduljunk, hogyan osszuk be a havi jövedelmet, hogyan érvényesítsük legális keretek között az érdekeinket, mik a jogaink, hogy vezessünk háztartást stb.) Természetesen játékos formában, életkornak megfelelően. Hangsúlyos, hogy érdekes, élvezetes, izgalmas program legyen ez, ahol a gyerek közösségben van, figyelnek rá, megtanul számos szociális készséget.

Másik foglalkozás önismeretről szólna. (Milyen vagyok, mit lehet bennem szeretni, miben vagyok jó, miben kell fejlődnöm, hogyan használhatnám ki a képességeimet, milyen nehézségeim vannak, azokat hogyan küzdhetem le stb.) Szintén egy elfogadó közegben, fejlesztve. Mindezt drámapedagógiai és egyéb csoportmódszerekkel képzelem, fél évenkénti szakember váltással, minőségbiztosítással. (A csoporttagok értékelik a csoportvezetőket, aki huzamosabb ideig negatív véleményezéseket kap, azt leváltani.)

Véleményem szerint ez sokat javítana a készségeken és a szemléleten, annyi pozitív élményt adhatna a gyerkőcöknek, hogy nem a bűnelkövetés lenne az első ötletük.

folyt. köv....

Tőlünk nyugatabbra elterjedt szokás a börtönökben jellemző megfosztottságot intim szoba kialakításával enyhíteni. Ez egy olyan, alkalmanként igénybe vehető lehetőség, ahol a házastársak, párok találkozhatnak egymással és kettesben lehetnek, akár szexuális életet is élhetnek. Számos jótékony hatása van az intézkedésnek, a fogvatartottak kevésbé agresszívek, kevesebb a homoszexuális visszaélés, a családi kapcsolatok stabilabbak, szabadulás után könnyebb a visszailleszkedés.

Eddig akárhány börtönviselt férfivel beszélgettem erről, mindegyikük azt mondta, megalázó lenne egy ilyen helyiség igénybe vétele számukra is, de főleg az asszonyaik számára, akiket meg se kérnének arra, hogy jöjjenek be kettyinteni egyet, nem hoznák ilyen kiszolgáltatott, megalázó helyzetbe.

És betekintést nyerve a büntetés-végrehajtásba, érteni vélem, miért mondják ezt. Hiszen nem arról lenne szó, hogy néhány ember tudja, mi zajlik a zárt ajtók mögött, hiszen ennyire nem prűd már a társadalom. Sokkal inkább arról van szó, amilyen bánásmódban részesülne emiatt bűnelkövető és szerelmese egyaránt. Nem lenne szokatlan, ha csípős megjegyzések, lenéző tekintetek, méltóságot sértő viselkedés kísérné a folyamatot a börtön személyzete részéről...

Az annyira hiányzó ölelés, összebújás, szeretetteljes érintés miatt sem vállalják a megaláztatást. Zsiványbecsület. Gesztus a tiszteletteljes szerelem oltárán. És nem utolsó sorban a magyarországi lehetőség hiánya.

A börtönben nehéz segítőnek lenni. Ha kicsit ízlelgetjük a börtön hivatalos nevét - büntetés-végrehajtási intézet -, akkor talán nem is szorul magyarázatra, hogy miért.

A segítő segíteni megy oda, az őrök, nevelők, egy szóval a börtönszemélyzet büntetést hajt végre. A büntetés és a segítés pedig ritkán összeegyeztethető, aki nevelt már gyereket vagy olvasott pszichológiát, az jól tudja ezt. (Ritka kivételek persze akadnak, de alapvetően az emberekkel való törődés végletes pólusai ezek.)

A börtönben vannak nevelők, akik a büntetés következetes végrehajtásával nevelnek, nem pedig úgy, ahogy egy szerető, gondoskodó szülő nevel. (Szintén tapasztalhatták, akik gyereket neveltek, hogy a dicséretekkel, szép szavakkal, törődéssel való nevelés hatékonyabb, mint a megtorló, fegyelmező, büntető nevelés.)

A börtönben hierarchia van, ingek és váll-lapok, ez differenciálja a személyzetet is, de az az alapszabály, hogy mindenki az elítéltek felett áll. Ez a legalapvetőbb kommunikációban is megnyilvánul, ha börtönőr lép a zárkába, máris vigyázzállásba vágják magukat a fogvatartottak, kérdésekre felelnek, engedelmeskednek. A hierarchia nem tűr egyenrangú kapcsolatot, nem számít az iskolázottság, a kor, a nem.

A segítő kapcsolat viszont nem tűr hierarchiát (bár jócskán van erre ellenpélda, gondoljunk csak az orvos-beteg viszonyra vagy a szociális munka növekvő kontrollszerepére). A szociális munka által kedvelt humanisztikus (kliensközpontú) irányzat egyenrangúságra, tiszteletre épül, kortól, nemtől, iskolai végzettségtől függetlenül.

Ezt aztán - börtönbe menő segítőként - nehéz megvalósítani, megértetni, elfogadtatni.

Szintén Polcz: Éjjeli lámpa című könyvéből:

"Mindennapi kenyerünk a krimi." - vonja le a végkövetkeztetést, de előtte még írja: "Agresszióhullám csap végig a világon. Nemcsak a haláltáborokban, tüntetéseken, hanem a futballmeccseken és az utcán ölik egymást az emberek."

És ezt hagyjuk örökül a gyermekeinkre is a televízión, a korlátozatlan Internet-használaton keresztül, miközben nem tanítjuk meg nekik, hogyan kell az érzelmeket kimutatni, az indulatokat levezetni társadalmilag elfogadható, esetleg hasznos módon.

Weöres Sándor (akit Alaine csak "Sanyikaként" emleget), azt írja: "Rossz hajlamaidat ne fojtsd el, hanem csiszold jóvá őket."

BÁG nénitől, egykori tanító nénimtől kaptam ennek a cikknek a linkjét: ide kattintva elolvashatod. Egy szociális munkás heroikus küzdelméről szól, aki a bürokrácia, a bűnbakképző, intoleráns társadalom útvesztőiben kel egy értelmi fogyatékos , bűnösnek nyilvánított áldozat védelmére, akit az IMEI-be (Igazságügyi Megfigyelő és Elmegyógyító Intézet) száműztek.

A cikkben van néhány pontatlanság, ami kérdéseket szül, szinonimaként kezeli az elmebeteg és a fogyatékos fogalmát, így nehezen érthető, hogy Józsika tulajdonképpen milyen diagnózist kapott, szociális ellátása is ennek függvénye.

Az IMEI a legborzalmasabb intézmény, amiben valaha jártam, pedig hajléktalanszállón, elhanyagolt idősek otthonában, munkásszállón, börtönökben is voltam már látogatóban, de az IMEI messze alulmúlja mindet. Látva az intézetet belülről, nem is értem, miért szeretnék annyian bizonyítani bírósági tárgyalásuk során, hogy a bűncselekmény elkövetésekor nem voltak beszámíthatók, mert véleményem szerint sokkal jobb egy börtön, mint az IMEI. (Bár a sok nyugtató libidócsökkentő hatása miatt talán a nemi erőszaktól nem kell tartani, ellenben a börtönökben zajló zaklatásokkal.)

Kosz van és bűz. Kosz, amely az évtizedes használat során beleivódott a padlóba, az ajtók faanyagába, a valaha fehér volt székek műbőr borításába. Áporodott bűz, mely az emberek kipárolgásainak és a tárgyak kopott öregségének keveréke némi kórházszaggal vegyülve. A főorvos végig cigarettázik, miközben végigkísér bennünket, a szándékosan földre szórt hamu beleolvad a padló szürkeségébe. Fásultan néz, otthonosan mozog ebben a borzasztó, sivár világban, mely otthont ad évekig, évtizedekig embereknek.

Leszedált zombik mászkálnak, tekintetük üveges, arcuk kifejezéstelen. Kopott hálóingben vagy kinyúlt mackónadrágban vannak, megjelenésük életidegen. Az orvos egy-egy barátságos szót szól hozzájuk, nem lehet eldönteni, hogy a kirakatnak, nekünk szól-e vagy máskor is ilyen kedves.

Hatalmas hálótermekben 15-20 fő nyomorog kórházi ágyakon, naphosszat fekszenek, ülnek, vegetálnak. A falak csupaszak, egy-egy pornográf óriásplakát van egy-egy férfiágy fölött, alpárinak találom a látványt, mégis végre látok valami emberit!

A társalgóban hosszas tájékoztató, tényszépítés a foglalkozásokról, a biztonságról, a fejleszthetőségről. Miközben körbetekintve csak nyugtatóval teletömött, rezignált emberek. Egyetlen kis televízió, amit alig-alig néznek. A székek kopottas-koszossága, a fertőtlenítő szaga érdekes ambivalenciát okoz, feszengek ezen a sokat látott bútordarabon, melyeket elborult elméjű pedofilok, gyilkosok használnak évtizedek óta. Azok a sajnálni való bűnözők, akik felelősségre nem vonhatók vétkükért, nyugtatókkal és embertelen körülményekkel fizetnek tettükért.

A legszörnyűbb a wc látványa, egymással szemben lévő fülkék, ajtó nélkül. Természetes, legintimebb emberi szükségleteiket egymás előtt végzik, nehogy egyedül maradva valami kárt tegyenek magukban (vagy egymásban).

Kevés képet találtam az Interneten az IMEI-ről, azok sem igazán adják vissza a tapasztalás borzalmait, de azért sejtetik a valóságot. Úgy nézd, hogy elképzeled, az egyik ágy a Tiéd lesz éveken át, és ezen asztalok valamelyikén eszed a vacsorád, itt tengeted napjaid...

A Szegedi Fegyház és Börtönben körbevezetőnk elmondta, az életfogytig tartó szabadságvesztésüket töltők egy része mégsincs teljesen egyedül zárkájában... Társuk egy... tengerimalac! A keménylegények kisállatterápiában részesülnek, maguk gondoskodnak a kis szőrmókokról.

A börtönpszichológusok szerint a kisállat-tulajdonos fogvatartottakon érezhetők a terápia pozitív hatásai.

Kár is a Csillaghoz kapcsolni azt, amiről most írni fogok, mert eddig akárhány börtönben jártam, mindegyiknek sajátja volt... a szag... Börtönszag. Sehol máshol nem érzel ilyet, annyira speciális, annyira büdös. Ha ismered a putriszagot, akkor közel jársz ehhez, de mégis kicsit más, egészen sajátos...

Képzelj el kis helyen sok férfit, akiknek hetente kétszer engedélyezett a zuhanyozás (kivételt képeznek a dolgozók, ők minden nap fürödhetnek). Kis helyen vannak, sétálnak minden nap, időnként futnak, fociznak, emelgetik a súlyzókat, próbálnak edzeni, hogy ne legyenek nyápicok. Izzadnak, bűzlenek. A dohányzó zárkákban cigarettáznak, eregetik a füstöt, így keveredik az intenzív emberszag az állott dohányfüsttel. A zárkákban van wécé, természetesen illatosító nélkül, így az ammóniaszag és a fekália is elegyedik az "illatkompozícióba".

Mindezt a szagkeveréket 125 éven keresztül szívják magukba a falak a Szegedi Fegyház és Börtönben, mióta az épületet felépítették és börtönként használják. (Az elítélteknek csak néhány éve engedélyezett a heti kétszeri fürdés, előtte heti egyszer zuhanyozhattak.) Télen csekélyebb, nyáron erőteljesebb a szagintenzitás, érthető okokból. Szintén érthető okokból nagy szellőztetéseket nem rendeznek, az épület többnyire tele van, a levegőnek nincs ideje regenerálódni, így a szag állandó velejárójává válik a helynek, akárcsak a rácsok és az erőszak.

A pedofilok és a gyerekgyilkosok elszeparáltan élnek a többiektől, saját biztonságuk érdekében. Őket a rabtársaik is megvetik, erkölcsileg elítélik, és ha lehetőségük lenne rá, rendszeresen és súlyosan bántalmaznák őket... A pedofília és a gyermekek bántalmazása, meggyilkolása a bűnelkövetők szerint a bűnözés legelvetemültebb formája.

Az jutott eszembe, milyen veszélyes a társadalomra nézve, hogy a pedofilok együtt vannak, elszeparálva a többiektől. Évekig, évtizedekig hergelhetik egymást saját, perverz történeteikkel, egyre inkább elmélyítve beteg hajlamaikat, és kijőve kiműveltebben, felajzottabban kezdhetik újra a szemérem elleni bűncselekményeket.

Persze, ez igaz minden elítéltre, nem véletlenül hívja a börtöntársadalom "egyetemnek" a büntetés-végrehajtási intézetet, hiszen az első bűntényesek sokat tanulhatnak többszörösen visszaeső, "öreg" társaiktól.

Kísérőnk beszélt sikersztorikról is, melyekből kevés ugyan, de van azért...

Vannak sokan, akik bent végzik el az általános iskolát, kevesebben, akik leérettségiznek, többen, akik szakmát, szakmákat szereznek (van, aki 4-5 szakmát tanul, mire szabadul - a sok benn töltött idő előnye). Néhányan főiskolára járnak, inkább távoktatás formájában, de volt levelezős hallgató is, akit a konzultációk alkalmával eltávozásra engedtek. A börtön könyvtárában egy olyan fiatalember a könyvtáros, aki börtönévei alatt szerezte könyvtáros diplomáját, és szakszerű segítséget tud nyújtani az olvasni vágyó elítélteknek. Ő is megtalálta a célját.

Kb. 200-an dolgoznak a börtön melletti telepen, melyet egy föld alatti betonfolyosó köt össze az intézménnyel. Bútort gyártanak, varrnak, kosarat fonnak, kórházi ágyak motorizációját készítik az európai piacra. A mindenkori minimálbér egyharmadát keresik, melyből a börtön 3000 Ft díjat von le rabtartásért. Munkáltatójuk nem fizet utánuk járulékot, szabadulásuk után nem élvezhetik a társadalombiztosítás biztonságát, a bent ledolgozott évek nem szaporítják a nyugdíját. Keresetükből levonják a gyermekeik után fizetendő gyermektartást, a maradék néhány ezer Ft-ot a helyi boltban költhetik el egy bankkártyához hasonló, vonalkódos kártya segítségével, melyet vásárláskor "lehúz" az eladó. Az elítélt készpénzt nem lát, spórolni nem igazán tud a néhány ezer Ft-jából.

A telepen dolgozókon kívül vannak néhányan, akik kiváltságos helyzetűek jó magaviseletük okán, ők külső munkahelyre járhatnak, és részt vehetnek a Pick szalámi gyártásában.

Néhány szerencsés fogvatartott a szabadulása után állásajánlatot kapott a munkáltatótól, és ugyanazt a tevékenységet folytathatta - immár minimálbérért -, mint amit bentről végzett.

Van, aki a börtönben kiélheti művészi hajlamait, egyik kiváltságos elítélt jó magaviselete következtében festőműhelyt rendezhetett be zárkájában, a festett képeket hazaküldi a családnak.

A büntetés-végrehajtás célja a büntetésen kívül a "jobb útra" terelés, annak elérése, hogy a deviáns viselkedés megszűnjön, a bűnelkövető törvénytisztelő állampolgár legyen, a társadalmi normáknak megfelelő életvitelt folytasson. Ez mindannyiunk érdeke, a Tiéd, az enyém és az elítélté is.

Magyarországon a büntetés-végrehajtás - ahogy a neve is egyértelműen jelzi - a büntetés végrehajtására fókuszál, a kiszabott szabadságvesztés letöltését felügyelik. Persze, már minden börtönben dolgozik pszichológus, vannak nevelők, akiknek nem az őrzés a legfőbb feladatuk, de ezek a szakemberek egyrészt kevesen vannak, másrészt a munkájuk jelentős részét adminisztrációval töltik, harmadrészt nincs megfelelő koncepciójuk a társadalmi reintegráció,  a "normális" életvitel elősegítéséhez. Nincs elég idejük egy-egy elítélttel foglalkozni, és a módszereik sem alkalmasak jelentős változások előidézésére.

Gondolj csak bele, hogy sivár körülmények között, ingerszegény környezetben élnek emberek hónapokig, évekig, évtizedekig, jórészt egymással kommunikálnak (havi egyszer félórás beszélő, néhány önköltséges telefonbeszélgetés a családdal, ha van egyáltalán család és van egyáltalán pénz rá, elenyésző hatású az egymás közötti kommunikációhoz képest). Szóval ott vannak ebben a művi társadalomban, ahol önállótlanná válnak, hiszen nincsenek döntési lehetőségeik, mindig megmondják, mit, mikor, hogyan kell csinálni, alkalmazkodnak egy kinti világtól eltérő életformához, ahol nincsenek ellenkező neműek, ahol nincsenek érzelemkimutatások, ahol a hierarchia és a boldogulás az erőszak függvénye...

Aztán szabadulnak, ott állnak a nagyvilágban - többnyire pénz, lakhatás és támogató család hiányában. Kitágul a tér, nagyobb, félelmetesebb a világ, mint azt a zárkából gondolta volna, meglévő képességei, megküzdő stratégiái is visszafejlődtek vagy eltorzultak, évek, évtizedek múltán nem tudják, hova menjenek, mit csináljanak, kik ők valójában.

(Persze pártfogó felügyelők, egyházak, szociális intézmények segít(het)ik, de szinte lehetetlen áthidalni a készségek és a pénz hiányát.)

Sokan, akik hosszú évek után szabadulnak, már a börtönben megtervezik következő bűncselekményüket. Mert könnyebb egy kegyetlen, de jól ismert, zárt világban boldogulni, mint a nagyvilágban élni a szabadsággal, amitől annyira el lehet szokni...

(Kertész Imre Sorstalanság című könyvében is lehet olvasni a jelenségről, igaz, teljesen más aspektusban, de a koncentrációs táborból hazatérő fiú ugyanúgy nem találja a helyét a háború utáni szabadságban...)

A Szegedi Fegyház és Börtönben az ország egész területéről vannak elítéltek. A legsúlyosabb bűncselekményeket elkövető, hosszú idejű szabadságvesztést töltők kerülnek ide, börtönben töltött idejüket olimpiákban mérik...

Vannak olyanok, akik tényleges életfogytig tartó szabadságvesztésre ítéltettek, ők a börtön falai között fognak meghalni. Néhány négyzetméteren (4-5) élik le az életüket, egyedül. Egyszemélyes zárkájukat naponta egy órás sétára hagyhatják el, amit egy kis méretű, az épület tetején lévő, négy oldalról és felülről rácsozott ketrecben hajthatnak végre - szintén egyedül. Séta előtt összebilincselik a kezeit, amit egy övhöz erősítenek, csak így mozoghatnak. Céljaik nincsenek (miért is lennének?), az életüknek értelme nincs. Nem tanulhatnak, nem dolgozhatnak, szigorú őrzésük nem teszi lehetővé semmilyen programon való részvételüket.

Idegenvezetőnk elmondta, nincs is annál nehezebb eset, mint amikor valakinek már nincs veszíteni valója, hiszen nehezebb fegyelmezni, gyakoribbak az öngyilkossági kísérletek is.